Punk Portál - 2019. május 26.





 

Slackers interjú


Írta: KRSA
Feltöltötte: Dan
Ekkor: 2003. júl. 17. csütörtök - 15:58

Az alábbi interjú Bécsben készült 2003. május 19-én Victor Ruggiero-val a Slackers billentyűs énekesével egy nagyon jó hangulatú koncert után. Az est és egyben a tavaszi európai Slackers turné különlegességét az adta, hogy két olyan legendás személyiség is csatlakozott a koncertsorozathoz, mint az Upsetters és egykoron a Wailers tagságát is erősítő, később pedig Max Romeo-t is kísérő billentyűs énekes Glen Adams (egyesek egyenesen neki tulajdonítják a reggae-re ma is oly jellemző pumpálós orgonajáték kialakítását) és a lover’s rock stílus királynője Susan Cadogan (aki munkássága során szintén olyan emberekkel dolgozott, mint Lee Perry, vagy Mad Professor). Ennek az együttműködésnek, mely összehozta a jamaikai nagy megfejtőket Amerika jelenlegi egyik legelismertebb fiatal roots reggae/ska/rocksteady zenekarával, a nem titkolt célja az volt, hogy egyesítse a generációkat mind a nézőtéren, mind pedig a színpadon. Bár a közönség sorai leginkább az ifjabb nézők képviselőivel teltek meg, bizonyosan elértek valamit céljukból, hiszen szemmel láthatóan nagy hatással volt a jelenlevőkre a Slackers koncert második blokkjában felbukkanó vendégek szereplése. Az estét egyébként a hazánkba már visszatérő vendégnek számító szlovák Polemic nyitotta. Ezt követte a dupla Slackers koncert, melynek végezetével kaptam mikrofonvégre Victor-t.

SlackersKrsa: - Helló! Először is a kihagyhatatlan tipikus kérdéssel kezdeném: hogy tetszett a koncert? Milyen volt?
Victor: - Nagyon jó volt egy hétfő estéhez képest, mondhatni lenyűgöző.
K: - Mint azt már tudod én Magyarországról jöttem, nem tervezitek, hogy egyszer nálunk is felléptek? Vagy egyszerűen csak ignoráljátok a kelet-európai blokkot? :)
V: - Hehe, hát igazából tegnap volt az első olyan alkalom, hogy átléptük ezt a képzeletbeli határt, amikor is Prágában játszottunk.
K: - És tetszett, mi volt a benyomásotok róla?
V: - Prága is nagyszerű volt.
K: - Azt tudod, hogy Budapest is nagyon hasonló jellegű?
V: -Igen tudom, igazából mindig is el akartam látogatni Budapestre. Tulajdonképpen tegnap láttam is egy táblát, amely a Budapest felé vezető irányt jelezte és fel is harsantam a buszban: Basszus, miért nem mentünk még soha Budapestre! Látva ezt az autópálya jelzést elgondolkodtam, hogy már nem is lehetünk olyan messze! Tényleg milyen messze van innen?
K: - Körülbelül 150 mérföld.
V: - Az nem is rossz.
K: - Ja, nem rossz, ezért mondom, gyertek! Tényleg van valamilyen kialakult sztereotípiád a magyarokról, vagy egyáltalán Kelet-Európáról?
V: - Csak annyit tudok, hogy a lányok gyönyörűek! :)
K: - Ez igaz. Majd győződjetek meg róla! Nos, e rövid kitérő után térjünk rá a zenekarra! :) A Slackers végül is egy meglehetősen érett zenekar, hisz’ lassan tizenkét éve járjátok a klubokat, koncerttermeket világszerte…
V: - Igen, mondhatni, bár a turnézást igazándiból csak hét éve kezdtük el, öt év kellett ahhoz, hogy beinduljon a dolog, hogy összeálljon a zenekar.
K: - Hát azért a hét év is hosszú idő… Mik voltak ebben az időszakban a legkiemelkedőbb események, mikre emlékszel vissza a legszívesebben? Tudnál mesélni esetleg egy-két történetet? Bár tudom, hogy nehéz kiválogatni a sok élmény közül a legkedvesebbeket…
V: - Húú, hát nem is tudom. Mindenekelőtt turnézni Európában egy kiemelkedő élmény, mert nagyon sok város tényleg átérzi a reggae muzsikát! Különösen nagy élmény ez a turné is Glen Adams-szel és Susan Cadogan-nal. Már önmagában fantasztikus érzés játszani velük, különösen az olyan helyeken, mint az Egyesült Királyság, vagy Franciaország, hogy a német színtér előtti performanszokról ne is beszéljünk! Nagyon lelkesítő!
K: - Gondolom nem akármilyen érzés lehet velük egy színpadon játszani, mesélnél erről egy kicsit?
V: - Ó, ez a lehető legjobb érzés! Ma például úgy éreztem magam a koncerten, mintha valamelyik régi lemezükön lennék. Olyan volt ez számomra, mint egy beteljesült álom!
K: - Hát igen, ez látszott is az arcodon! :)
SlackersV: - Könnyen lehet! :) Tudod ez olyan, hogy akármi van, még ha nagyon rossz napom van is, ez mindig feldob. Ha például rossz kedvem van a Slackers set alatt, dühös vagyok, vagy épp valami problémám van, akkor össze vagyok zavarodva, nem élvezem a játékot, de abban a pillanatban, amikor elkezdődik a második blokk és ők is színre lépnek, elönt a tiszta öröm! Arra vágyom, hogy egyszer a saját zenémet is annyi örömmel és lélekkel töltsem meg, mint amennyit az övék tud adni!
K: - Ha már így a saját zenénél és lemezeknél tartunk, David (David Hillyard - szaxofon) azt mondta, hogy a következő albumotok ősszel jelenik meg…
V: - Igen, szeptemberben.
K: - Ez elég sűrűnek mondható, mikor volt egyáltalán időtök írni az új dalokat? Vagy talán ezt a legutóbbi albumot (Slackers & friends) csak a móka miatt készítettétek el a barátaitokkal, vendégeitekkel és az új önálló nótákat az év végére tartogattátok?
V: - Valahogy így. A Slackers & friends lényegében az örömzenét hivatott rögzíteni, amit a barátainkkal közösen játszottunk fel, de ez nem egy pillanatnyi dolog, ezen már régóta dolgozunk. Bármikor, amikor a pályánk során összefutottunk egy öregebb, nagyra becsült énekessel, akkor megkértük, hogy szerepeljen egy felvételünkön, vagy megkérdeztük, hogy nincs-e kedve zenélni velünk egy kicsit… Sőt tulajdonképpen ez nem is csak az öregebb zenészekre vonatkozott, hanem bárkire, akit tisztelünk, vagy csak egyszerűen jóban vagyunk vele. Ilyen vendégként szerepelt a The Congos egyik zenésze, aki a mai napig aktív, vagy a legendás Doreen Shaffer, akivel egy egész albumot akartunk felvenni, de sajnos nem tudtuk összeegyeztetni az időpontjainkat, így csak két közös szám született a közreműködésünkből. Ennek már egyébként öt éve. Tehát a Slackers & friends album egy nagyon hosszú projekt eredménye.
K: - Tulajdonképpen akkor ezt egy válogatásként is felfoghatjuk, nem?
V: - Igen, ez végeredményben egy válogatás, vagy gyűjtés azokból a dalokból, amelyet a Slackers más énekesekkel készített. Nem is gondoltam volna egyébként, hogy ez ilyen jól fog sikerülni. Amikor meghallgattam, úgy éreztem, hogy ez egy olyan lemez lett, amilyet mindig is hallgatni akartam! Úgy éreztem, hogy király, végre megcsíptük, megcsináltuk!
SlackersK: - Említetted ezeket az öregebb énekeseket, mondanál egy pár szót arról, hogy kik voltak rátok nagyobb hatással, illetve mesélnél egy pár szót a ti kezdeteitekről? Főleg arra lennék kíváncsi, milyen szcéna felől érkeztetek, milyen zenei fejlődésen mentetek keresztül? Az kikristályosodni látszik, hogy lassan a reggae-be simultok a ska dolgok mellett, de a kérdés igazándiból az, hogy ez tendenciaszerűen működik-e, tehát folyamatosan lassultok be és nyúltok vissza egyre mélyebben a gyökerekhez: az első hullámos ska-hoz, a reggae-hez és a rocksteady-hez?
V: - Nézd, tulajdonképpen mi mindig is imádtuk a reggae-t. Mindig volt egy reggae szál az életemben, még akkor is, amikor még főleg a punkra kattantam, tehát már egész fiatal koromtól kezdve szerettem ezt a muzsikát. A magyarázata a dolognak, hogy nem egyből a reggae-vel kezdtük, az az, hogy nagyon hosszú időt igényel az a folyamat, ami alatt az ember megtanulja, hogy hogyan kell ténylegesen jó reggae-t játszani. De a ska-val is ugyanígy van, sőt, azt mondhatom, hogy az talán még nehezebb, talán még nagyobb elmélyülést igényel az, ha valaki rá akar jönni, hogy hogyan is kell úgy ska-t játszani, hogy az természetesnek hasson, ne pedig umca-umca zenének, vagy polkának. A ska igazából nagyon latin, még ha benne is van ez a pattogás, latin marad. Erre kell ráéreznie annak, aki ilyen zenét akar játszani. Arra is kell figyelni, hogy hiába érzed a ska-t, attól még nem fogsz tudni egyből reggae-t nyomni, mert azt megint egészen máshogy kell játszani. Szóval számomra ez az egész zenei fejlődés úgy zajlott le, hogy ennyi időt vett igénybe, hogy jól tudjuk játszani ezeket a zenéket, tizenkét éve próbálkozunk ezzel. :) Ezzel most nem azt mondom, hogy nem szeretem mondjuk a Specials-t, mert imádom őket, ugyanúgy, mint mondjuk a Bad Manners-t, vagy a Selectert, szerintem ezek a bandák nagyszerűek, csakúgy, mint egy-két New York-i zenekar: a Boilers, a New York Citizens, amelyek gyors talpalávalóval operálnak. Őket is szeretem, de mi mindig is inkább ilyenek szerettük volna lenni, amilyenek most vagyunk, ilyen muzsikát akartunk csinálni.
K: - Tehát akkor folyamatosan teljesíted be álmaidat, úgy ahogy a zenétek fejlődik.
SlackersV: - Pontosan. És nagyon nehéz összetartani és működtetni ezt az egészet, de az erőt ad hozzá, hogy nap, mint nap, ahogy ezt csináljuk, az álmaimat váltom valóra. Bármi is legyen a helyzet tehát, hálát kell adnom a sorsnak és élveznem, hogy ezt csinálhatom.
K: - Hát igen, nem lehet túl könnyű ennyi sűrűn foglalkoztatott zenésszel egy zenekarban, ahol mindenkinek megvannak a saját dolgai. Tényleg David projektje a David Hillyard Rocksteady Seven nem készül Európába? Gondolom tudod, hisz ott is közreműködsz billentyűsként.
V: - De, nyáron leszünk valahol Spanyolországban.
K: - Hát az sajna nekünk egy kicsit messze van…
V: - Jönnénk mi szívesen máshova is, különösen Kelet-Európába, de tényleg.
K: - Gyertek el a Sziget fesztiválra, idén lesz Skatalites, Zion Train, Sly & Robbie and Michael Rose, Shaggy, simán beférnétek!
V: - Nagyon szívesen mennék. Csak az időbeosztásunkon múlik! Egy új helyre meg különösen nagy örömmel megyünk mindig, mert szerintem az a fajta reggae amit most játszunk olyan, amelyet az egész világ elismer. Nagyon könnyű szeretni ezt a zenét, nem olyan hangos, mint a dancehall, ami esetleg már az idősebb korosztálynak nem jön be. Meg a fiatalabb korosztálynál is számtalan olyan eset volt, hogy srácok, akik úgy gondolták, hogy nem szeretik a reggae-t lejöttek a koncertünkre és ott csodálkoztak rá, hogy milyen király is ez a zene, s mondják is: „Hú, hát ez a zene nagyon jó!”. Erre mi: „Hát persze, mert ez a reggae: jó zene!”, csak egyszerűen nagyon kevesen játsszák megfelelően. A másik a ska! Mindenki szereti a ska-t, csak hát a legtöbb zenekar metált játszik, nem ska-t, a mai bandák nagy része igazándiból csak metál zenekar trombitákkal. Ha mi elkezdünk boogie-woogie-t játszani, akkor tökéletesen mindegy, hogy ki van ott, mert mindenki táncra perdül, a punkok, a metál arcok, az öregek, a kisgyerekek, mindenki. Egyszerűen azért mert ez egy masszív muzsika, amit megpróbálunk jól művelni.
K: - És mit gondolsz azokról, akik megpróbálják a saját ízüket belevinni ezekbe a zenékbe, mondjuk például ha egy-egy balkános motívum, vagy dallam bukkan fel a ska zenékben?
SlackersV: - Én tisztelem ezeket a dolgokat, értékelem, ha valaki a reggae-t, vagy a ska-t fűszerezi a saját zenei világával. Tulajdonképpen, szerintem mi is hozzáadjuk a saját ízünket a dolgokhoz. De a mi igazi célkitűzésünk az, hogy megpróbáljuk ezeket a zenéket életben tartani, hogy fennmaradjon a rocksteady és a hatvanas évek hangzásvilága, valamint a korai hetvenes évek reggae-je. Életben kell tartani azért, hogy a srácok tudják, hogy lehet ilyet játszani és aztán játsszák is, valamint, hogy az emberek tudják, hogy elmehetnek és megnézhetnek ilyen zenekarokat, mert beleborzongok, ha arra gondolok, hogy ez a muzsika egyszer eltűnhet. Igazság szerint azonban nem nagyon látok ma olyan zenekarokat, akik ilyen zenét játszanak, nem hallok sehol rocksteady-t. Az egész világon körülbelül három ilyenről van tudomásom.
K: - Melyik ez a három banda?
V: - Van egy zenekar San Francisco-ban, elég kis együttes, most éppen a nevük sem jut eszembe, mert nemrég változtatták meg. Ezek mind kis zenekarok és állandóan feloszlanak, majd új formációkban alakulnak újjá. Kaliforniában is egy csomó jó banda van, a legjobb talán a Hepcat volt.
K: - Igen, igen, de hogy-hogy csak volt? Már nem szereted őket többé?
V: - Feloszlottak.
K: - Tényleg? Erről nem is tudtam! Basszus, nagy kár értük! Remek zenét játszottak, ráadásul az egyik legjobb ska koncertélményem volt!
V: - Hát igen, nagyon jók voltak élőben is, de sajnos már vége… Pedig a Hepcat volt a másik zenekar, aki tényleg megcsinálta és elkapta ezt az eredeti hangzást. Rajtuk kívül tényleg már csak egy pár kisebb volt, például a Steady-Ups, akik már szintén feloszlottak …szóval Kaliforniában még viszonylag jó volt ez a fajta zenei élet.
K: - Azt nem találod furcsának, hogy ezek a zenekarok mind néhai-punk zenekarok mentén alakultak, sőt, igazából ti is, meg a Hepcat is a Hellcat Records-nál vagytok (illetve ők csak voltak), ami végeredményben egy punk kiadó?
V: - Hát tulajdonképpen a Hellcat-nek az volt a célja, hogy mindenből a gyökerekhez nyúl vissza, roots-ska, azaz 2tone és a régebbi fajta ska, punkból a ’70-es punk hangzás, de mostanra azt hiszem, hogy ezt egy kicsit elfelejtették. Ma már inkább csak punkot adnak ki, meg psychobilly-t , sőt igazából, ha jobban megnézzük, akkor mostanában a punk mellett már csak a psychobilly jön szóba, mint új kiadvány, nincs is új ska zenekaruk. De ez nem gáz, mert szeretem a psychobilly-t is! :)
K: - De az új album még mindig a Hellcat-nél jön ki, nem?
V: - De, ott jön ki. Mi vagyunk az utolsó ska, rocksteady zenekar a kiadónál.
SlackersK: - Visszatérve egy pillanatra az élő dolgaitokra és a mostani koncertre: hogy állítjátok össze, hogy mit és hogyan játszotok? Legfőképp arra lennék kiváncsi, hogy hogy alakult ki, hogy két blokkban léptek fel, az elsőben csak mint Slackers, a másodikban pedig már a vendégekkel, Glen-nel és Suzan-nel? Hogy-hogy külön lett választva a kettő?
V: - Ó, ez csak az idők során alakult így. Már évek óta koncertezünk és úgy gondoltuk, hogy ha mi lennénk a közönség soraiban, akkor azt szeretnénk, ha így látnánk a performanszot, szóval ezért alakítottuk így. Ahelyett, hogy összekevernénk, tartunk egy szünetet és így olyan, mintha egy másik koncert következne.
K: - Tehát az alapgondolat az, hogy a második blokkban a Slackers átalakul egy kísérőzenekarrá, nem?
V: - Igen, mert ez is az álmaink része volt. Tulajdonképpen zenélni is azért kezdtünk el, mert kísérőzenekar szerettünk volna lenni. Én, Marcus (basszusgitár) és a régi dobosunk Louis, úgy gondoltuk, hogy találnunk kell majd valakit, akit kísérhetünk, s igazából az volt a cél, hogy egy jó kísérőzenekarrá fejlődjünk. Az összes kedvenc zenekarom kísérőzenekar volt, az Upsetters, Motown Band, vagy Bob Dylan kísérőzenekara a The Band.
K: - Ennek talán az lehet az oka, hogy a kísérőzenekarok sokkal óvatosabban, nagyobb tisztelettel állnak a zenéhez, s jobban egymásra vannak utalva, együtt lélegeznek.
V: - Igen, teljesen együtt dolgoznak, együtt mozognak, nem különálló zenészekként hallod őket. Ezt szerettük volna mi is elérni, mert csak így lehetsz egy igazi élő produkció.
K: - Ezeken kívül milyen célotok volt még? Vagy még inkább: milyen céljaitok vannak a jövőre nézve?
V: - Folytatni szeretnénk a folyamatos turnézást. Nagyon örülnénk, ha a világ ízlése a miénk szerint alakulna és elfelejtenék a Backstreet Boys-t és hirtelen rájönnének, hogy a Slackers & friends a legjobb muzsika, ami valaha napvilágot látott. :) Egyébként hiszem is, hogy ez valaha megtörténhet, nem tudom, hogy tényleg meg fog-e, de mindenesetre bízom benne.
K: - Hát a legújabb pletykák szerint a BSB már fel is oszlott, úgyhogy minden esélyetek megvan rá! :) Legalábbis én drukkolok nektek!
V: - Hú ez jó hír, mert már mi vagyunk a következők a sorban! :)
K: - Tényleg, te a zenélésben szeretnél megöregedni? Ennek szenteled az életed?
V: - Mindenképpen. Ha ténylegesen van valami célom az életben, akkor az ez.
K: - Az ilyen alkalmakkor, amikor ilyen zenészeket látok, mint Glen Adams, akkor sokkal reálisabbnak tűnik ez a célkitűzés.
SlackersV: - Nekem ez a leggyönyörűbb dolog. Úgy volt, ugyanis, hogy Glen betegsége miatt még a saját munkáit sem tudja befejezni, ehhez képest úgy felgyógyult, hogy most itt áll velünk a deszkákon és húsz-harminc év után először ténylegesen turnézik. Az Upsetters turnék óta nem volt ekkora úton, de egészségesen tartja magát. Még akkor is, ha esetleg lázas – most valami nyavalya ment keresztül mindannyiunkon, kicsit betegek is voltunk –, ahogy kilép sugárzóbb mint bárki, aki a színpadon áll! Olyan aurája van, annyira gyönyörű!
K: - Egy öreg rastával turnézol, s már csak ezért is muszáj megkérdeznem: tudatában vagy a rastafarianizmusnak, ismered ezeket a dolgokat? Van valami kialakult saját ideológiád? Szoktatok beszélni erről?
V: - Mindenkinek megvan a saját elképzelése a spiritualizmusról, tudom, hogy Glen-nek is megvan a saját verziója. Suzan-t még nem is kérdeztem erről, pedig ő egy pap lánya, szóval biztos vagyok benne, hogy vallásos valamilyen formában, csak azt nem tudom, hogy milyen módon. Persze mindannyian spirituálisak vagyunk valahol, hiszen ez a zene a mi templomunk, vallásunk, az utunk a béke eléréséhez és olyan dolgokkal való kapcsolatba kerüléshez, melyek nagyobbak nálunk. Szóval teljesen tudatában vagyok a reggae miszticizmusnak, a rastafarianizmusnak, de nem eszerint élek, sokkal inkább buddhista elveket próbálok követni.
K: - A koncert során bemutatott templom jelenet mit szimbolizál? Ott inkább gúnyos felhangot éreztem…
V: - Ez egy fricska az amerikai gospel-nek. Olyan sok ágon szivárog a zenénkbe ez a műfaj az r’nb-n, a boogie-woogie-n, a ska-n és a reggae-n keresztül, hogy nem mehettünk el szótlanul mellette. Igazából a legtöbb énekes a templomi kórusban kezdte: Aretha Franklin, Ray Charles, the Temptations, Toots and the Mytals, mindenki. Ez egy része a kultúránknak, egy klasszikus amerikai dolog kiállni és azt kiálltani: „Come on everybody, put your hands in the air! Amen!” Egyébként ez még jobban is jön ki, amikor itt csináljuk Európában ezt a show elemet, mert az emberek csak kapkodják a fejüket és azt sem tudják, hogy miről van szó, mert fogalmuk sincs erről az egészről.
K: - Hát szerintem azért elég sokan vágják ezt, pláne azok, akik látták a Blues Brothers-t! :)
V: - Hehe, ja tényleg. Egyébként amit ott látsz az igaz, tényleg az megy az ilyen helyeken.
Marcus: - Gyere Victor, készülődünk, indul a busz!
K: - Menned kell?
V: - Ja, sajnos a Slackers-nek nincsenek road-jai! :)
K: - Ok, hát akkor köszi az interjút! Örülök, hogy tudtál ránk időt szakítani, s végül is elég sok mindent sikerült körüljárnunk! Sok jó koncertet és positve vibe-ot kívánok a turné hátralevő részére! Helló!
V: - Oh, kösz! Minden jót! Helló!