A szerző Mestyán Ádám basszusgitáros, (ex-VHK, Yava)
MI AZ A PUNK?
& #8195; „Punk’s not dead”
A dédnagyapám nyolcvanévesen vöröslő fejjel
ült a tévé előtt és néha kirúgott a lábával –
„Ne őrülj meg, Lajos” szólt rá a dédimama
és megvető tekintettel nézte a focimeccset.
Kilencvenévesen a dédnagyapám megírta
az önéletrajzát, századeleji betűkkel teleírt
vastag papírlapokat osztogatott az unokáinak,
a dédunokáinak és egyáltalán mindenkinek.
Kilencvenhárom éves korában a dédnagyapám
téglákat hordozott a szegedi kertben és átment
a nála húsz évvel fiatalabb komájához politizálni.
A dédnagyapám kilencvenötödik évében kérdést
tett fel nekem: „Mi az a punk?” A válaszadást
kapásból feladtam. Milyen súlya lehet a punkságnak
annál, aki túlélte az egész XX. századot – igaz,
az egyik felében nyugdíjas volt és kertészkedett.
Kilencvenhét évesen a dédnagyapám elszomorodott,
azt hitte, elfelejtette a halál, pedig csak öregedett, öregedett
és agyi vérzései lettek, vérzett belül, az agyában.
A dédnagyapám kilencvennyolc évesen egy madárkára
kezdett el hasonlítani, egyre áttetszőbb és büdösebb lett.
A kezéből kiálltak az erek, nem nézett focit, nem hordott
téglákat, és még azt sem kérdezte meg, hogy mi az a punk.
Feküdt egy kórházi ágyon, fehér volt körülötte minden,
fehérebb a fehérnél, talán ez vakította meg őt, már nem
ismert fel senkit. Csak a keze szorított egyet a csuklómon,
hihetetlen erővel, ahogy az tud szorítani, akinek egy
életen át szorították a kezét, aztán elengedték. Most ő.
A dédnagyapám kilencvenkilenc éves korában meghalt,
és nem értette meg, hogy ő még nem múlt el száz éves –
nem tudott mit kezdeni ezzel a kétezerrel.
Kiszikkadva feküdt, mint egy összeszáradt palánta,
pihekönnyű volt. Dédi, punk az, hogy meghal az ember.
| |
|
|
