ARANYÉREM! ( remastered version)
Prológus:
Egy aranyérműtét a kis, mondhatni rutinműtétek közé tartozik. Az orvosok nem is tulajdonítanak neki nagyobb jelentőséget. Ebből kifolyólag oly pozitív erővel tudnak rábeszélni a beavatkozásra, hogy még te érzed magad megtisztelve. Lehet, hogy az én esetem speciális, hogy bennem van a hiba, de szerény példám talán támasztéka lehet az ellenérvnek, íme az első hat nap eseményei.
A kórház.
Az édes otthontól 200km-re műtöttek, egy gyönyörű kórházban, egy gyönyörű napon, 2007. Március 15-én. Az ismerős doktornak csak ekkor állt módjában megkezelni a valagam, tehát sok választásom nem volt. Április 1-től amúgy sem ér semmit a tébé kártyám. Itt az idő, most vagy soha! Óriási szlogen, éltem is vele. Egyszemélyes V.I.P. szobát tudhattam magaménak, saját zuhanyzóval, vécével, légkondival, szúnyoghálós ablakkal és egyéb nyalánkságokkal. Úgy éreztem magam, mint egy négy csillagos szállodában. Hozzá kell tenni, hogy éjszaka 1 órát aludtam, mert előző nap koncertünk volt Csongrádon, és mire hazaértem, szinte már indulnom is kellett. Na, szóval kezdtem hulla készen lenni, mert a délre meghirdetett műtét is csúszott két órát. Nem voltam különösképp izgatott, alig vártam, hogy búcsút vegyek életem egyik legfőbb megkeserítőjétől. Jött a nővérke, belespriccentette a drogot a tomporomba, és kisvártatva már toltak is a tett helyszínére.
A műtét.
Figyelemre méltó hely ez a műtőszoba. Olyan barátságos, meleg, bizalom gerjesztő. Áthelyeztek a műtőasztalra, két lábamat bele a tartóállványba, szülő pózba. Combjaim között a doki feje orvosi szerkóba ágyazva kémlelte is már a csücsökkaput. Aztán egyszer csak arra eszméltem, hogy mondja a már álarc nélküli aranykezű orvosom: kész vagyunk, minden ok, vihetnek.
Visszatoltak a backstage-embe, miközben érdekes figurákat láttam itt-ott-amott, némelyikkel még párbeszédbe is elegyedtem.
Ilyen volt az utólagos beszámolások alapján, a hetedhét törpe. Mikor kissé sikerült öntudatomon kapni magam, azt éreztem, mintha négy darab különálló segglyukam lenne, sorosan rákötve egy ötödikre, és annyiféleképp fájnak, ahányan vannak. Az első értelmes dolog, amit a hablatyáradatatomból ki lehetett venni, az a „pokol” szó volt. Aztán a na bazdmeg ez kurvára fáj, hol a kibaszott fájdalomcsillapító. Jött az infúzió, a drog, és máris magamhoz tértem. Mozgástól független konstans égető szúró maró fájdalmat konstatáltam ott lent. Közel egy órás rámeditálással sikerült elszakítani a tudatom fókuszpontját innen, és akár még kommunikálni is lehetett velem. Gondoltam jó, most már rosszabb nem jöhet, innen csak felfelé vezet az út, mikor hirtelen magától görcsbe rándult a gézzel teletömködött lyukam, mint amikor megcsiklandozza a vízáradat, vagy mint amikor szarásnál elvágod a végét...Mi mást is mondhattam volna, minthogy ááá, ez mi a fasz?! Aztán picivel később elengedtek a végbélizmok. Olyan volt, mint amikor nagyon lassan gyantáznak. Nem hittem el. Ha megmozdultam, egyből lesújtott ez az összerándulás. Minden agyi kontroll energiámat felhasználva, sikerült kissé visszaszorítanom a támadásokat. Na de akkorra már alig láttam az álmos fáradtságtól, és megpróbáltam hunyni kicsit. Persze ilyenkor ellazulsz, az agyad átkapcsol, a tudatos kontroll eltűnik.
Mit eredményezett ez? Na mit? Újabb összerándulásokat. Ahányszor lementem alfába, egyből baszott vissza éber állapotba az elkúrt fájdalmas görcs. Mindeközben rengeteg családi hívást fogadtam mobilon, melyek aktuális állapotomról kérdeztek. Szegényeknek sok jóval nem szolgálhattam.
Egy rég nem látott barátom is ekkor hívott, hogy nem megyek-e bulizni este.
A hír hallatán úgy vélte szopatom, pedig háát...Haver! Most vágták szét a seggem, nem megyek sehova!
Este hétre zombivá váltam. A Gyűrűk Urából Frodó sztorija az árnyékvilágban, hozzám képest esti mesének tűnt. Az egész éjszaka agonizálással telt. Somló Pali hívott hajnal egy körül, hogy ott vagyok-e még a buliban, mert mindenki hazament már. Erre én, Palikám most egy másik buliban vagyok, és le kell raknom, csá!
Míg azon az éjszakán a fővárosban dobálták egymást a tűntetők meg a rendőrök, én a lidérceimmel buliztam. Ahhoz a malomjáték stílushoz tudnám hasonlítani, amikor az ellenfeled csiki-csukizik, te meg vérzel elfelé a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt. Annyira kivolt az érzékelésem, hogy azt sem tudtam kell-e hugyoznom, vagy sem. Úgy vizsgáltam meg, hogy nyomogattam a húgyhólyagom. Miután fájt, kikértem a kacsát. A nővérke nagy bőszen fel is állította egy karnyújtásnyira az ágy mellé a székre. Miután kiment, megpróbáltam hasznosítani a segédeszközt, de egy csepp se jött ki. Hurrá! Gondoltam, mi jöhetne jobban most, mint egy katéter.
Az egyik éjszakai összerándulás alkalmával alkarral véletlenül úgy levertem szegény kis kacsát a helyéről, hogy a félig nyitott ajtón keresztül kigurult a kórteremből a folyosóra, szerencsére üresen. Sokakat felvert ez az incidens. Cseppet sem volt ciki, mikor a nővér egy szerény megjegyzéssel visszahozta: Dobálózunk, dobálózunk Tibor? Hajnali négy-öt körül sikerült kicsit hosszabban elpillednem, mire berontott a nővér kezében lázmérővel, vérnyomásmérővel. Egy jó hőemelkedés, és 160-as vérnyomás bejátszott azért. Nem bírta ki megjegyzés nélkül: biztos rosszat álmodott, Tibor. Igen mondom, magával!
Másnap.
Reggel beröppent a főorvos úr, és meginvitált a vizsgálóba, kiszedjük a gézt jelszóval. Fel kellett volna venni azt a tortúrát, míg feltápászkodtam és elvonszoltam magam odáig. Nem voltam egy Carl Lewis. A terminátornak volt ilyen mozgása az első részben, mikor a vége felé jött ki a felrobbant kamion lángoló tüzéből. Felfeküdtem a kínpadra szokásos pucsitós pozíciómat felvéve. Már az is kurva kemény volt, amikor levette a ragtapaszt. Szőr nem maradt a seggemen az tuti. Aztán mondta kicsit fájni fog most, és belekezdett a hadműveletbe. Azt hittem, csak egy kis tampon lesz. Aha! Vagy másfél méter hosszú gézcsík volt bepumpálva, kígyópózba csavarodva. Megfogta a végét, és elkezdett vele körbefutni, mint a tűzoltós filmekben a főszereplők a spriccelővel. Azt hittem ott helyben beszarok, behugyozok, behányok egyszerre. A biztonság kedvéért kicsit be is volt száradva, nehogy egyszerű legyen a művelet.
Nem is korlátoztam trágár szógondolataim, szépen kurvaéleteztem hangosan, csak úgy zengett az épület, asszem még az anyját is elküldtem ide-oda.
Aztán szétfeszítette, belenézett, mondta tökéletes, gyönyörű, be sincs gyulladva. Na bazdmeg, milyen ha be van?!
Tíz perc alatt meg is tettem azt a húsz métert a szobámba. Persze felhívták a figyelmem, hogy ma szarnom is kell még. Gondoltam pisálok egyet előtte.
Jó negyed órás próbálkozás után sikerült is. A székeléssel kapcsolatban megnyugtattak, nem lesz gond, nem lehet gond. Jött is az inger nemsokára. Beálltam szarópózba a csésze fölé, és vártam mi lesz. Jött az anyag, finoman rányomogattam, aztán megálltam, mert majd beszartam a fájdalomtól. De bárcsak beszartam volna. Ott álltam, mint egy béna fasz, az istenért nem jött ki. Pedig ott volt már a kapuban. Erőlködésem friss vércseppeken kívül semmit nem eredményezett. Eközben feszített mint a kurva élet, és cincált a fájdalom. Felhagytam ezzel. Visszaimádkoztam a szart, és kértem beöntést. Erről le lettem beszélve, állítólag az még kellemetlenebb. Mondták, nyomjam csak, jön az, nem szakadhat fel a seb. Ha ma nem nyomom ki, holnapra rosszabbodni fog. Visszabattyogtam a vizsgálóba, és kérésemre a doki felnyomott egy zsáknyi vazelint tudjátok mivel? Úgy nézett ki a cucc, mint a régi Leó jégkrém pálcája!!!
Gondoltam, majd a síkosító segít. Háát, később rájöttem...arra jó volt, hogy átéljem milyen elszenvedni szárazon az anál szexet, de másra nem.
Az ezt követő próbálkozás során megint megakadt a célegyenesben az egész. Hallatlan.
Ki hiszi ezt el majd nekem? Kezdtem bepánikolni. Kaptam pici hashajtó folyadékot, mondták majd éjszaka hat. Ugyanis az se jó, ha hasmenésem van, tehát ésszel a mennyiséggel! Eljött a hét óra, vége lett a látogatási időnek, magamra maradtam a világvége gondolataimmal, eldugult szarommal, berángásokkal, konstans égető fájdalommal, és beájultam.
A harmadnap.
Nem kis örömömre tudtam pár órát éjszaka hunyni, mire eljött a reggel.
Another day, another chance…benyomtam éhgyomorra két narancsot, egy fél literes kaukázusi kefírt, némi teát, aztán vártam, az alvásnak köszönhetően immáron csöppet letisztult tudattal. Jött az elkerülhetetlen bélreakció, és már battyogtam is a vécére. Gatya le, véres gézlap ki. Ugyanaz a jelenség, beragadt megint!
Mit tegyek? Hát tuningolok, huzatom kicsit, gyerekkoromban ez mindig bejött.
És mit ad isten, öt perces kitartó munka után kipulpant egy kis darabka.
Éljen! Majd elsírtam magam örömömben, mikor láttam, hogy nem szorulásos bogyó. Ezen felbőszülve tovább adagoltam a gázt. És még egy kis darab. Yes! És így tovább. Majd kiugrottam a bőrömből. A röpke húsz perces ceremónia után könnybe lábadt szemmel síró hegedűszólókat haluztam és úgy éreztem magam, mint a Szakasz film végén Charlie Sheen érezhette magát a helikopterben. Megvan, mehetek haza. Aztán rájöttem, hogy úgy a mellékhelység ajtaját, mint a szobaajtót, nyitva felejtettem, és már éreztem is a full szarszagot mindenütt. Olyan szögekbe voltak elhelyezve az ajtók, hogyha jobban bekukkant valaki a szobába, egyből megláthatott volna szánalmas pozíciómban, de a szag tuti kivándorolt a folyosóra. Ez volt az utolsó említésre méltó történés a kórházban.
Aztán.
A szánalmas hazaút után végre otthoni terepen regenerálódhattam. Azóta is pokol a széklet ürítése, ezt leszámítva elviselhető az egész dolog, de ülni meg gyors mozdulatokra még képtelen vagyok. Olyannyira pokol a szarás, hogy csak a kádba tudom rakni a cuccot, miközben meleg vizet zuhanyozok a seggemre végbélnyílásom tágulásának megkönnyebbítése érdekében. Aztán az egészet kézzel, áthelyezem a vécébe, közben majdnem behányok. Párszor a papír is átszakadt, azóta duplával dolgozok. Nem csinálok mást hat napja, mint fekszem, pépeseket eszek, azt is keveset, ülőfürdőzöm elmerozzant pózban, próbálok másra is gondolni nemcsak a nyomorra és napi rendszerességgel szart lapátolok.
Már többször átszakadt a papír és balszerencsés módon a fürdőszoba kövén landolt néhány darabka, de hát...ez mégiscsak belefér, nem igaz?
Na ez a rock @ roll basszátok meg, nem a szegecses öv, hahaha!
Az egy héttel későbbi konklúzió.
Nos, ha előre tudom, hogy ez ilyen baszódásokkal jár, tuti nem csináltatom meg a műtétet. Azóta már hozzászoktam például a szárnyas betétekhez. Sokkal kellemesebb viselet, mint a bajszom volt, és lehet, hogy eztán szigorúan csak a vaginális közösülést erőltetem. Mindazonáltal, ezt az egész kibaszott cécó a zenekarozdizásért lett végig tolva, nehogy gáz legyen a turnékon meg a bulikon, szóval a tagok leszophatnak sokszor és bő nyállal. :)))) Császtok!
Szalkai.
2007.03.23. | |
|
|
