Egy kis beszámoló a "horvát turné"-ról by lac:
2 régóta áhított horvátországi koncertünk maradt el pénteken és szombaton, valami különös, sosem hallott szabálynak, illetve a horvát határőrök értetlenségének és ostobaságának köszönhetően. Minden a megszokott módon indult, délben találkozó a próbateremben, mindenki teljes menetfelszerelésben, 3 napra összerámolva. Szépen bezsúfoltunk mindent a mikrobuszba, mérnöki pontossággal, többszöri átpakolással, hogy egy tűt nem lehetett volna már betuszkolni. Indulás után átverekedtük magunkat a szokásos péntek délutáni csúcson, majd a kötelező megállók (kút, sör, tesco, pisi) után végre kiverekedtünk magunkat az országútra. Az út rendkívűl jó hangulatban telt, móka és kacagás mindvégig, a szél lágyan cirógatta hajunkat, a nap pedig beragyogta orcánkat. Aztán egyszercsak odaértünk a magyar-horvát kettős határátkelőhöz! A magyar oldalon nem is volt semmi probléma, bekukucskáltak a buszba, megnézték, hogy nem vagyunk-e terroristák, majd kézséggel tovább engedtek. Nagy az öröm, mindjárt horvát földön járunk és már csak 30 km Eszék! De jó lesz a mai koncert, végre letesztelhetjük az új koncertprogramot, bezabálunk, bepiálunk és ráadásul egy csajbanda lesz az előzenekar! Aztán leintett minket egy rendkívűl rokonszenves egyenruhás horvát úriember és elkérte az iratainkat... Nem ügy -gondoltuk-, mindig ez van. De ami utána jött, az maga volt a pokol! Vagy egy fél tucat szadista bunkóból álló delegáció szabadult ránk hogy két órán keresztül szopathassanak minket a semmiért. Valami papírt emlegettek, meg pecsétet, mert anélkül nem mehetünk át, de igen nehézkesen értettünk meg egymást, mert a horvát határnál nem divat az angol nyelv. Az egyik fószer bevitte az irodába az útleveinket, gondolom, hogy leellenőrizze, kik vagyunk, és hogy leadja a drótot a többi határátkelőnek, nehogy véletlenül ott is bepróbálkozzunk. Telt múlt az idő, vagy fél órán keresztül nem is foglalkozott velünk senki, kivéve, amikor hugyozni próbáltunk menni a Biggel. Azt ugyanis csak egyesével lehetett! Aztán megjelent az egyik senkiházi, útleveleink fénymásolataival, hogy egyenként kikérdezhessen minket, kik vagyunk, hol lakunk, hogy hívják "apukánkat" (ezt én félreértettem, azt hittem az én nevemre kíváncsi, úgyhogy nem a fater nevét adtam meg. Biztos jól összezavartam a rendszert!:)) majd megint eltűnt egy időre. Már nem volt olyan vicces a helyzet, 2 órája ott kellett volna már lenni a helyen és fogalmunk se volt róla, hogy vajon mi a fasz történik ilyenkor abban az ocsmány bódéban! El is kezdtünk fogadásokat kötni, átengednek-e bennünket, vagy sem. A Szalkai tartózkodott, 5-en optimistán álltunk a dologhoz, és egyedül a Big vette biztosra, hogy visszaküldenek minket édes jó anyánkba. Mikor a fakabát visszajött, megint a pecsétes papírokról kezdett hablatyolni, hogy kellene valamiféle munkaszerződés és egy igazolás a "Muzik UNIÓ"-tól, hogy mi valóban zenészek vagyunk. Mi pedig próbáltuk neki elmagyarázni, hogy nem fekete munkáról van szó és nem az országukat akarjuk meglopni, pusztán egy kis kultúrát szeretnénk magunkkal hozni és szórakoztatni a horvát közönséget, aki már ott vannak a klubban és erre a koncertre vártak már egy éve! Aztán a pasas befogott egy magyarul beszéő horvát úrat, hogy tolmácsolja a párbeszédet, de ő csak annyit tudott hozzátenni, hogy még Lagzi Lajcsival is előfordult, hogy nem engedték át, de azóta már van ilyen papírja és immáron gond nélkül közlekedhet a határon! Kösz szépen! 1 szónak is 100 a vége, Bignek lett igaza és lehajtott fejjel, szomorúan és bosszúságtól ittasan, hátat kellett fordítanunk a horvát pusztának! Visszafelé, nem sokkal a határ után, megálltunk az út szélén, hogy átbeszéljük a dolgokat és odajött hozzánk egy fiatal pár, akik meghallották, miről tanakodunk és kifejezték együttérzésüket. Mi pedig annyira játszani akartunk, hogy rákérdeztünk, nem tudnak-e valahol egy jó helyet a környéken, ahol lehetne tolni egy koncertet, teljesen ingyen, csak 1-2 sört vágjanak hozzánk! Mondták, hogy pécsiek és pont most van a Toxikban szezonzáró ingyenes buli, amit egy haverjuk csinál! Kis reménysugár felcsillant, a lány telefonált, de sajnos csak rockdisco volt a helyen, hangosítás nélkül, úgyhogy ebből sem lett semmi!
Hazafelé a körülményekhez képest jó volt a hangulat, vettünk pár sört és olyan vicceket meséltünk egymásnak, amik már 20 éve is szarok voltak, de azért jókat röhögtünk... De közben éreztük az ürességet és a hiányt, valamiféle fanyar érzést, hogy basszus, most valami egészen más dolgot kéne csinálni, és egyáltalán mi ez az egész, hogy most itt ülünk a buszban és megyünk hazafelé?! Nagyon tré, semmilyen zenekarnak nem kívánom ezt!
Az egyetlen, amit most tehetünk, hogy megcsináltatjuk azokat a kurva papírokat, írunk munkaszerződést és szerzünk egy pecsétet a Muzik Uniótól (ha megtudjuk, hogy mi a fészkes fene az) és amilyen hamar csak lehet, bepótoljuk az elmaradt koncerteket!
| |
|
|
