BENNEM AZ ÁLLAT
Bennem az állat,
A fej-üregben fölsejlő pompás alak,
Mámor-kagyló, fekély-edény lakója,
A temetést mint tűri majd mágikus fal alatt,
A szellem szemfedőt az arc fokán,
Tombolna, mint
Részeg szüreti csiga, pörölyöző polip,
Bömbölve, pörölve, csapkodva
A kinti évszakokra,
Míg a feltárt egek körei lenn
Forognak majd titokzatos szemeiben?
Mint vonzza majd
A meredt hím felé - az oroszlánfej karmokat
S a szív lópata-kérgét olvasztó éj-lobogásban -
Nappalok hűs teljén a nyers anya-talajt,
Ügetni párjával szénaágyak során,
S mint szeret majd, dolgozik, öl,
Édes, kegyetlen fényben, míg a bezárult föld csírázva
kihajt,
A sötét torkú tenger földerül,
Belek kibomlanak
S a kúsza erek a piros húst addig préselik,
Míg forró, szenvedélyes hangot ad?
Nem tritónok, peca-utódok
Áznak s hárfáznak a sodorban, szívdöglesztő csalival,
A horgukon, de én, nyelvembe és fülembe bogozott
Élő ideghálóval pásztázom a homlokba-zárt
Varázsigék, csontok nyüzsgő barlang-tavát,
Míg egy csápot lelek
Sebek, gyökerek edényében, ama rám szögezett szem
alatt,
És földre feszítve indulatom,
Roppant vérét lecsapolom;
Oly állat sosem lesz, mely tengert atlaszol
Vagy egy napot szarvára szúr.
Sóhats, jégbe dermedt, nyúlj el, te megkopasztott,
Vetődj, pikkelyes kőre ájuló; a fagy ollója csattog
Az őserdő-bozótban, leomlik az oszlopokba vésett
szerelem
Kőszenttel, madarakkal, és a nap, e feltépett leányszáj,
csüng odafenn,
Mint láng-tollú bokor, a szörnyű szem
kinyilatkoztatása,
És megfojtja a lehellet mozdulatát.
Halj meg vörös tollak közt, leszárnyazott ég alatt,
S kizökkent földdel forogj:
Nyúlj el, nyugodj kifoszva, benti vad,
A nyihogó fényre szöktél, feltörve sötét
barlang tanyád.
Keblemen ásd meg sírodat. | |
|
|
