Az öreg író
Gyertyák között egy elfáradt kéz, megviselt lapokra írogat,
érzi, most van ez így utoljára, megkopott a képzelet, s már remegő a mozdulat.
Nem hallja hősei hangjait, nem látja a nagy csaták, s szerelmek színhelyeit.
Hol vannak a múzsák, ihletők, arcai, nincs kiről mintázni, a műveit.
Hát elhagyták mind?
Nem talál történetet, fejében a vének szaggatott beszédei,
a parki sakkozás lépései, a kiüresedés, a kiválások, a csönd szörnyűségei,
bujtatják sötétségbe, s csak hozzák a szenvedés-bilincseit.
Megtörték a percek, csak az a néhány pillanat mikor rájött, megöregedett.
Rab sors egy írónak, e hosszantartó válság, úgy képzelte halálos ágyán,
is írja, vagy csak nyögi majd szaporán végső alkotását.
Már most tovatűnnek? Nem igazság.
Pedig egykoron, mondatok fűzték egymást, s gyorsan telt sorok mutatták,
hozták felszínre a benne rejlő gondolatokat, s sokan tudták,
igaz barátok biztatták, érdemes a szívhez szólni, írni.
Most nincs kihez, s nincs kiért.
Most kell elbukni, ily halványan s halován, vége tán…?
pont most, itt e szoba falai között, be kell ismerni, magának…?
…hogy már magánya sem hoz, írást, s megváltást, írói- halálának…?
Poros már a kézi író is, a nagy szavak lefestője,
kiszáradt tintája, akár, csak lelki- szótára.
Az ékesség kihalt, megárvultak versek sorsai.
Elnémultak a régi írógép koppanásai.
Márton/ 2004. április. 14
| |
|
|
