Régimódi vagyok. És sokat is írok, amit alig-alig olvas el valaki, hisz a neten ez nem jó. A nagy tömör betűtömeg. De ez a rovat arra szolgál, hogy itt írhassunk többet a zenei kalandokról.
Ma este egy kis társaság jött össze nálunk, és míg a hölgyek jó bort mi férfiak söröket nyakalgattunk és közben jó zenéket hallgattunk, az egyik barátom azt mondta: Te, emlékszel a Demjén első szólólemezére, arra a zöldborítósra? Én nem szeretem a Demjén Ferenc századvégi sláger-közönséges zenéjét, de természetesen ez a lemez alap és le is kaptam a bakelitet a polcról, amit már vagy 15 éve nem hallgattam. Hát így együtt a barátaimmal és a hölgyekkel meghallgatni igazi zenei kaland volt. És olyan már-már elfelejtett értékeket csillogtatott meg ez a lemez, amilyet bizony az utóbbi évtizedekben nemigen lehetett hallani szólistáktól. Műfajidegen hozzátok, mégis azért írok egy-két mondatot, mert a magyar rock-történelem elfelejtett és méltatlanul elhallgatott lemeze ez. Amit tudtok: az elindulavonat ezen van. Na de az is egészen másképp, mint ahogyan mostanság nyomták. Ez a lemez akkor született, amikor az egyetlen, Magyarországon fúziós zenével próbálkozó, a legeslegkiválóbb muzsikusokból álló zenekar feloszlani kényszerült. Szóval nem ment a Bergendyéknek. A Demjén kiadta ezt a lemezt, aztán irány a V-Moto Rock. De nézzük csak ezt a Fújom a dalt. Ez a címe, tíz szám. A szerző Demjén, kivéve a Pressert (elindulavonat) és az ex-Skorpió Papp Gyulát és egy szám erejéig Tóth János Rudolfot (mostanában a Hobó gitárosa). Ez a tíz szám, tíz igazgyöngy. Nem tudok stílust mondani, rock, funky jazz, szóval minden , ami jó a hetvenes években (rendben van punk nem), a zenészek meg az ország legkiválóbbjai, a Tátraitól a Baboson keresztül a vokalistákig (Zorán és Zalatnay pl.). És mindezt nagyon jól. Manapság is készülnek ilyen „szuperlemezek”, de ezek teljesen közönséges „tucatzenék”. Hát ez akkoriban nem így volt. Szóval nem semmi volt a közreműködők ilyen színvonalas „tömege” sem, olyan 20-30 zenész a Fővárosi Operettszínház Vonószenekarán kívül. Úgyhogy egy igazi szuperprodukció lenne most ez a lemez. Akkoriban meg a Demjénnek egy csendes váltása volt a Bergendy és a V-Moto Rock között. No ezt a csendes váltást hazudtolja meg az a 10 remekmű, ami a lemezen található. Dalok a falusi nyárról, a szerelemről, az emberi kapcsolatokról, az álomról és az ébrenlétről, a világról….teljesen általános dolgokról, de olyan jól, sallang és giccsmentesen megfogalmazva, hogy jó hallgatni. A zenét meg kiváltképp, a rengeteg ütőssel, fúvóssal, gitárral. Egyszerűen a Blood, Sweat and Tears, talán a Chicago jutna az eszembe, ha ez nem lenne sokkalta jobb. Ő csak fújja a dalt. Nagyon nehéz kedvenceket választani, de a Falusi nyár alatt megfelelő bormennyiség elfogyasztása után és elegendő szentimentális töltéssel az agyamban legszívesebben elmorzsolnék egy könnycseppet, de erre nem került sor, csak, mint alternatívát említem meg e giccses tevékenységet. Az utolsó szám, a rockos Sohase félj pedig hasonló lúdbőröztető érzelmeket kavar a zeneértő hallgatóban. De nem kívánom itt kielemezni a dalokat, csupán, mint zenei kalandot írom ide, ha módotokban áll, és van egy kis affinitásotok nem csak a punk, hanem mondjuk más jó zene meghallgatására is és valahol hozzájuttok e hallgatmányhoz, hát szánjatok rá néhány napot és jópárszor hallgassátok meg. Nem érdemes „végigszaladni” rajta, nagy mű ez, az embernek magáévá kell tenni, hogy élményt jelentsen. Sajna mindenki, úgy tudom a kritika is elfelejtette ezt a lemezt… nekünk ma egy zenei kaland erejéig eszünkbe jutott.
| |
|
|
