Egy borjúlélek monológja
Egy hideg, fémrácsos pallón ellett a mamám. Miután kinyílt a szemem, még három percig láttam, azután átvittek egy másik ketrecbe, ahol vagy másik ötven bocival laktam együtt. Hiányzott a mamám melege, és puha szőre - ezek a kicsik mind ijedősek voltak és állandóan rugdosódtak. Lefeküdni nem volt elég hely, de nem is volt érdemes - az "ember" szőre mocskos és büdös lett a többiek ürülékétől, ezért inkább állva aludtam.
Mindennap jött hozzánk egy kedves, köpenyes ember, aki a tápot hozta. Ez ízetlen, és rágós volt, de gyakran bíztatott minket, hogy ettől szép kövérek leszünk. Ez igaz is volt, csak jól nem laktunk tőle. Néhányan úgy felfújódtak, hogy nem tudtak tovább a lábukon állni - az ő hasuk alatt átvezettek egy vásznat, és így felfüggesztették őket. Ettől még jobban elhíztak, míg olyanok nem lettek, mint egy gyufaszálakkal kitámasztott hordó. A gondozó hetente egyszer egy hatalmas fecskendővel beinjekciózott minket száj- és körömfájás, tuberkolózis és ismeretlen bocibacik ellen. Ezektől a szerektől állandóan hasmenésünk volt, kábák lettünk, és a lábaink állandóan remegtek.
Néhány nyolcvan wattos izzó világított a csarnokban. Volt köztünk egy teljesen fehér szőrű boci, aki azt állította, hogy létezik egy végtelenül erős izzó is, ami állandóan meleget ad, csak mi azt nem láthatjuk. Azt is mondta még, hogy vannak olyan helyek, ahol nincsenek rácsok, sem falak, és olyan messzire el lehet szaladni, amennyire akarsz. Valami legelőket is emlegetett, ahol a földből zöldes színű ízletes szálak nőnek. Ezt az albínó bocit általában nem szerették a többiek - javíthatatlan álmodozónak tartották. Én kedveltem, de ritkán tudtunk egymással bődülgetni, mert akkora hangzavart keltettek a többiek, hogy ha kicsit távolabb löktek, akkor nem hallottuk egymás hangját.
Három hónapos voltam, amikor említésre méltó események történtek. Kinyitották a ketrec egyik ajtaját, és egy sötét, szűk folyosón betereltek egy mégszűkebb ketrecbe. Ekkor láttam meg azt a nagy fényes izzót, mert ez a ketrec elindult, és kivitt minket a telepről. Épp a rács egyik oldalához kerültem. Az arcom, illetve a pofám szorosan odanyomódott, de örültem, mert így fél szemmel szemügyre tudtam venni a világot.
Az emberek sokan voltak, és amin legjobban csodálkoztam, némelyik össze volt kötve egy kisborjú méretű állattal, és együtt sétáltak. Nem értettem a dolgot, mert ezek az állatok idegtépő hangokat hallattak, az utcasarkokon pedig mindig megálltak vizelni vagy ilyesmi. Sajnáltam az embereket, de úgy tűnt, ne mtudják elengedni a madzagot, így ez a szörny állat ide-oda rángatta őket. Egy másik helyen egy üveg mögött ugyanezeket az állatokat mosták és fésülgették, meg a patáikról vágták a körmöket. Nem értettem, miért szeretik őket ennyire, mikor még tőgyük sincs.
Titokban arra gondoltam, hogy talán most visznek arra a "legelőre", és a szívem gyorsabban kezdett dobogni. Sok utcán mentünk keresztül, míg egy elhagyatott helyen egy másik telepféléhez értünk. Itt sorban kivezettek minket egy folyosóra, ahol egyszerre csak egy tehén fért el. Úgy tudtam, hogy az emberek azért tartanak minket, mert ha megnövünk, habzó tejet tudunk adni, amiből finom tejfölt és túrót lehet csinálni a csuszára. Arra gondoltam, talán elérkezett az első fejés ideje.
Éppen az albínó borjú mögé kerültem, és láttam hogy kicsit ideges. A sor lassan haladt előre. A sor elején messze feltűnt egy sötét kapu, amit a mondáshoz híven meg is bámultunk. Békésen ácsorogtunk, és ballagtunk előrébb és előrébb.
Beértünk a sötét kapuba. Itt mindenféle ijesztő hangokat hallottunk, de nem láttunk semmit. Néhány perc múlva meghallottam a ehérszőr barátom rémült bőgését. A lábával dobolt, mintha el akarna szaladni, aztán elhallgatott. Ekkor értettem meg, hogy mi történik. Próbáltam megfordulni, de a hely túl szűk volt és kiváncsi borjak nyomtak hátulról. Lehetséges, hogy tényleg nem az a többezer liter tej kell nekik, amit életemben adhatnék, hanem azt a pár liter véremet akarják? Tudom, hogy csak egy marha vagyok, és nem érthetem ezt meg, de nem is volt időm ezen gondolkodni. A két halántékomra egy-egy korong került, aztán valami villám átcikázott az agyamon, majd az egész testemen. A halálfélelem adrenalinja lüktetett az ereimben. Három ütést éreztem, aztán elhagytam a testemet.
A testen kívül lebegve láttam, hogy a testeket egy másik teremben lenyúzzák, feldarabolják és becsomagolják. Porcikám most különféle éttermekben és boltokban találhatók.
Mivel erőszakos halállal haltam meg, a természet törvényei szerint újra meg kell születnem tehénként. Ha ez így folytatódik, ki tudja, mikor érem el az emberi létformát? Az emberi testet, ami olyan áldott, hiszen a legintelligensebb lény, minden teremtett élőlény ura és védelmezője.
Ha étteremben jársz, és azt látod kiírva: MARHASZELET 54,70 Ft - akkor gondolj rám, és mondj értem egy imát.
Köszönöm szépen.
| |
|
|
