Az ősi kultúrák hasonló időszemlélete azt sugallja, hogy a világ civilizációi egy közös forrásból származnak.
Vannak eltérések a különböző kultúrák tradícióiban található mítoszok között, ám nagyon sok közös téma is felbukkan. Ezek közül néhány – gazdagon részletezve – az indiai védikus irodalomban is megtalálható. Az alábbi példában is megfigyelhető hasonlóságok lehetnek ugyan a véletlen művei is, de megengedik azt a feltételezést is, hogy az említett civilizációk között valamiféle ősi kapcsolat állhatott fenn. Vagyis a különféle „mitológiák”, hagyományok egy szellemi világörökség részét képezhetik. Az a tény, hogy például a földön uralkodó erkölcsi törvényszerűségekről alkotott elképzelések sok eleme megtalálható a világ legkülönbözőbb kultúráiban, azt a feltevést erősíti, mely szerint a távoli múltban a védikus kultúrának az egész világon széleskörű befolyása volt.
A mitológia szót azért használtam idézőjelben, mert általában a valótlanság, a kitaláció, mese képzetét társítják hozzá, s az általános vélemény szerint ezek a hitrendszerek tudományos szempontból nem vehetők komolyan.
Való igaz, hogy az ősi leírásokban és elbeszélésekben számtalan szokatlan dologról és különös elképzelésről esik szó. Ez azonban nem feltétlenül azt jelenti, hogy mindenestül az emberi képzelet termékei. A továbbiak során én nem a szkeptikus értelemben használom a mítosz, mitológia kifejezéseket; ha nem is mindegyikük leírásai szó szerint igazak, attól még lehet valóságtartalmuk. Ha lemondanánk tanulmányozásukról, fontos információkat veszítenénk el, melyek fényt deríthetnek arra a hatalmas, ismeretlen időszakra, amely megelőzte az emberi történelem rövid, eddig feltárt időszakát.
Vizsgáljuk meg néhány archaikus tradíció időszemléletét!
Az antik idők görög írója, Aratosz a következő történetet mondja el a Virgo konstellációról, vagyis a Szűz csillagképről. Az arany korszakban a Szűz az emberi faj tagjaként élt, mint a megszemélyesült Igazság, és figyelmeztette az embereket, hogy ragaszkodjanak az igazsághoz. Ebben az időben az emberek békésen éltek, képmutatás és veszekedés nélkül. Később, az ezüst korban a hegyekbe költözött, de időnként lejött, eltérítve az embereket gonosz szándékaiktól. Végül elérkezett a bronzkor ideje. Az emberek feltalálták a kardot, és „...megízlelték a tehenek húsát – ők voltak, akik először megtették ezt”. Ezen esemény bekövetkeztekor a Szűz „elrepült a szférákba”, azaz a mennyei birodalomba távozott.(1)
A Virgo története jól illusztrálja, hogy az ősi mediterrán világban sok helyütt megvolt a négy egymást követő korszak azonos sorrendben történő körforgásának hiedelme, amelyet ebben a kultúrában arany-, ezüst-, bronz- és vaskorszaknak neveztek. Ebben az elképzelésben az emberiség nagyon fejlett tudattal indul az első korszakban, majd fokozatosan degradálódik.
Nem szeretnénk senkinek sem azt sugallni, hogy ennek a világszemléletnek a megállapításai feltétlenül igazak (vagy éppen hamisak) lennének. Véleményem szerint azonban mindebből arra a lényeges következtetésre juthatunk, hogy a régi mediterrán világ civilizációjának népei magától értetődően egész más elképzeléssel rendelkeztek a múltról, mint a történettudomány jelenlegi kutatói.
Külön említésre méltó, hogy Aratosz írása bűnös tettként emeli ki a tehénhús fogyasztását, amelynek eredményeként az ember elvágta magát a mennyei lényekkel való közvetlen kontaktustól. Ez a részlet nagy hasonlóságot mutat az ősrégi indiai tradícióval, amely részletesen szól a tehenek védelmezésének fontosságáról – ám ugyanez meglepően hat a görög vagy európai kultúrában.
A világkorszakokkal foglalkozó másik nevezetes példát Észak-Amerika bennszülöttjei között lelhetjük fel. A sziú indiánok azt mesélik, hogy őseiket egy mennyei asszony látogatta meg, aki átadta nekik későbbi vallási rendszerük alapjait. Ez a mennyei hölgy arról beszélt az ősöknek, hogy négy különféle korszak létezik. Ezen kívül említést tesz egy szent bivalyról is, amely az idő múlásával, minden korszak végén elveszíti egy-egy lábát. Érdemes megjegyezni azt is, hogy jelenleg az utolsó korszakban élünk, az általános degradáció korában, amikor a szent bivalynak már csak egy lába van.(2)
Érdekes módon a görög és az észak-amerikai leírás szoros összefüggést mutat az indiai Srímad-Bhágavatamban szereplő egyik történettel, amely Paríksit Mahárádzsa és Dharma (aki egyébként a bika alakjában megjelenő Vallás jelképe) találkozását beszéli el. Ennek során szintén egy speciális időszámítási rendszerről értesülhetünk. Itt azt az információt találhatjuk, hogy Dharma, az egymást követő négy jugában (korszakban) elveszíti egy-egy lábát, s a jelenlegi Kali-korszakban már csupán egy lábbal rendelkezik.
Egy széles körben elterjedt nézet szerint a különböző kultúrákban talált különféle elképzelések hasonlóságának az a magyarázata, hogy az embereknek lényegében mindenütt ugyanolyan a pszichikai felépítésük, és ebből következően hajlamosak arra, hogy egymástól függetlenül hasonló történeteket találjanak ki. Azonban az olyan apró részletek, mint például Aratosz szövegében a tehenek meggyilkolásáról szóló részek, vagy a sziú és szanszkrit szövegekben fellelhető „egy korszak–egy láb” elméletek azonossága, azt sugallják, hogy inkább egy azonos eredetű tradícióról, nem pedig egymástól független elképzelésekről van szó.
Több kiemelkedő görög gondolkodó kozmológiai felfogása is olyan ciklikus vagy epizodikus időt tartalmazott, amely hasonló ahhoz, amelyet India puránikus írásaiban találunk. Például Hésziodosz Munkák és napok című művében a korok sorozatával találkozunk (arany, ezüst, bronz és vaskor), ami hasonlít az indiai jugákhoz. Az emberi élet minősége mindkét rendszerben folyamatosan romlik az egymást követő korszakok során. Platón dialógusaiban leírásokat találunk a körben forgó időről (Timaeus 38a), és az újra ismétlődő katasztrófákról, amelyek megsemmisítik vagy majdnem megsemmisítik az emberi civilizációt. Püthagorasz, Platón és Empedoklész tanításaiban – amelyek a lélekvándorlással is kapcsolatosak – ez a ciklikus felfogás kiterjed a személyes pszichofizikai létezésre is.
A különféle skandináv sagák szintén leírják, hogyan alakulnak az idők folyamán az egyes korszakok. Szintén négy időszakot különböztetnek meg: elsőként az általános béke korszakát említik, majd egy olyan kort, amelyben különböző társadalmi szabályokat, törvényeket vezettek be. Harmadikként egy olyan korról esik bennük szó, amelyben az erőszak növekvőben van, legvégül pedig egy teljesen degradálódott kort írnak le, amelyet találóan a „kések, balták és széthasadt pajzsok korszakának” neveznek.(3) Ez utóbbit egyébként egy megsemmisülési periódus követi, amit Ragnaroknak hívnak, ami után a világ visszatér a jósághoz. Az északiak által Ragnaroknak nevezett periódus magában foglalja a Föld és a skandináv félistenek lakóhelyeinek, az ún. Asgardoknak a megsemmisülését is. Ez a szisztéma nagyon közel áll a védikus kronológiában szereplő kozmikus pusztuláshoz, amely mintegy ezer juga-ciklus után következik be. Az északiak azt tartották, hogy a Ragnarok időszak végén a világot lángok pusztítják el. A Srímad-Bhágavatammal összevetve újabb hasonlóságokra bukkanunk: ebben a műben az áll, hogy Brahmá egy-egy napjának végén az univerzális pusztítást az univerzum aljáról feltörő tűz okozza.(4)
Vizsgáljuk meg most kicsit alaposabban azt a korszakolási rendszert, amelyet az indiai írásokból (főként a puránákból) ismerhetünk meg. A kozmikus időciklusokról ezek a könyvek tájékoztatnak a legrészletesebben az összes vallásos-mitologikus írás közül. A védikus írásokban nem csak a korszakok általános jellemzőit találhatjuk meg, hanem a korszakok időtartamát is konkrét számokban, években adják meg.
A védikus irodalom az időt Krisna, a Legfőbb Lény egyik megjelenési formájának tekinti. Mint ilyen, az idő egy kontrolláló erő, amely a kozmikus tervnek megfelelően szabályozza az élőlények életét. Ez a terv a teremtés és pusztítás ismétlődő, változó hosszúságú ciklusait foglalja magában.
Az ismétlődő ciklusok közül a legrövidebb és legfontosabb négy jugából áll. A juga szó korszakot jelent. Az első a Satya-juga, a második a Tretá-juga, a harmadik a Dvápara-juga, a negyedik pedig a Kali-juga.(5) A jugák hossza (a vaisnava kommentárok egybehangzó véleménye szerint) földi években mérve a következőképpen alakul:
a Kali-juga 432 000 évig,
a Dvápara-juga 864 000 évig,
a Tretá-juga 1 296 000 évig,
a Satya-juga pedig 1 728 000 évig tart.
A négy juga együtt 4 320 000 évet tesz ki – ez egy egész juga-ciklus időtartama. Ezer ilyen ciklus – ami 4 320 000 000 évig tart – alkotja Brahmának, annak a félistennek az egy nappalát, aki ezt az univerzumot irányítja. Brahmá egy nappalát kalpának is nevezik. Brahmá éjszakái ugyanennyi ideig tartanak. Az élet csupán Brahmá nappala idején létezik a Földön. Brahmá éjszakájának eljövetelével az egész univerzumot víz árasztja el, s minden sötétségbe merül. Amikor Brahmá következő napja elkezdődik, az élet újra megnyilvánul.
Brahmá minden egyes nappala 14 manvantara-periódusra oszlik, s mindegyikben 71 juga-ciklus váltja egymást. Minden egyes manvantara-periódus egy részleges özönvízzel végződik. A puránikus leírások szerint Brahmá jelenlegi napjában mi a hetedik manvantara-periódus 28. juga-ciklusában vagyunk.
Összesen tehát 453 juga-ciklus zajlott le Brahmá jelenlegi napjának kezdete óta. Minden egyes juga-ciklusban egy hanyatlást lehet megfigyelni a béke és lelki fejlődés aranykorától kezdve az erőszak és lelki degradáció utolsó korszakáig. A Föld gyakorlatilag minden egyes Kali-juga végén elveszíti a népességét. Ezt követőn egy új Satya-juga veszi kezdetét, s a tisztaság eredeti állapota is visszaáll – azaz a ciklus ismét elölről kezdődik.
Ahogy utaltunk rá, több ma is létező nép mitológiájában, vallásában találkozhatunk az ideális múlt, az aranykor eszméjét tartalmazó felfogással, amely szerint az emberiség múltja egykor dicsőséges és boldog volt, az idők során azonban lépcsőzetesen leromlott, degradálódott. Ezek az egybehangzó leírások feltételezhetően nem csupán a véletlen művei, hanem valódi beszámolók a Föld korábbi korszakairól, amelyekről legrészletesebben az indiai iratok értekeznek.
(1) E. C. Sachau, Alberuni’s India. Delhi, S. Chand and Co., 1964. 383-384. o.
(2) J. E. Brown (szerk.), The Sacred Pipe. Baltimore, Penguin Books, 1971. 9. o.
(3) V. Rydeberg, Teutonic Mythology. London, Swan Sonnenschein és társa, 1889. 88., 94. o.
(4) Srímad-Bhágavatam 3.11.30. Bhaktivedanta Book Trust. 392. o.
(5) Srímad-Bhágavatam 3.11.19. Bhaktivedanta Book Trust. 386. o.
A legolvasottabb cikk a(z) Az eredeti kultúra rovatban:
A négy világkorszak
Nyomtatható változat
Elküldés levélben
További cikkek e témakörben
| |
|
|
