"A kemény mag A hardcore kétségtelenül a punkmozgalomból nőtt ki, bár hamar kivált belőle, és szembe is fordult vele. Ahogy a világ durvult, úgy durvult a zene is, a tempó fölpörgött, a hangzás olyan brutális lett, hogy ahhoz képest a "klasszikus punk" csak könnyed rocky. A lényeg persze nem a zenében, hanem a szövegekben és a magatartásban van: a punk nihilista, cinikus hozzáállásától eltérően a hardcore-hősök nagyon is határozott elképzeléseket fogalmaznak meg a jövőt illetően; a hardcore-mozgalomhoz hozzátartozik a politikai tevékenység: a színtéren előfordulnak újbalos, krisnás, sátánista, szélsőséges természetvédő csoportosulások csakúgy, mint jobbos, nemzeti HC-csapatok. A lényeg, hogy a hardcore mindig és minden körülmények között szemben áll a szerinte pusztulás felé tartó fogyasztói társadalommal. Nem csak a zeneiparral, hanem az egész rendszerrel. Szemben áll a rock and rollal is. Az amerikai hardcore-fanzine-ekben élénk disputa folyik a fegyverkezésről, a multinacionális vállalatok elleni direkt akciókról, az állati jogokról, az erdők pusztulásáról, a lemezeken kirohanásokat intéznek az USA és az Európai Unió ellen, Fenyvesi "Koko" Ottó találó kifejezésével élve: "a hardcore a világ alternatív mozgalmainak rock and roll frakciója". Legfontosabb ideológiája, a Straight Edge (SxE), amely a r&r szentháromság, a sex & drugs & rock and roll totális tagadása. A hardcore vállalja, hogy szélsőséges és erőszakos. Pozitív erőszak. Lényege a cselekvés, a változtatás szándéka. …s itt van a perpetuum mobile elásva, ez a hardcore-t mozgató tragikus feszültség: az elkeseredett változtatni akarás, amely igazából abból a felismerésből fakad, hogy semmi sem változik. A HC olyan problémákat vesz a nyakába, amelyek megoldására semmi esélye. Elszegényedés, társadalmi igazságtalanságok, bunözés, elidegenedés, a természet pusztulása. A HC cselekvési kényszerben van. Csöndben semmit sem lehet elérni, mondja, de erőszakot leginkább önmagával szemben alkalmaz: a koncerteken robban ki az energia; a HC-fejek legalábbis akkor boldogok, ha véresre aprítják egymást a fékevesztett táncban. Az ő droguk a mozgás, az adrenalin, hajtóanyaguk a zene.
Az első hardcore-punkzenekarok
1981 körül, teljesen egyidőben jelentek meg az óceán mindkét partján, Britanniában és Amerikában. A brit mozgalom olyan bandáktól indult, mint az Exploited (Kilbride, Skócia), a GBH (Birmingham), a Discharge (Stoke-On-Trent, Shakespeare szülőhelye!) vagy a Rudimentary Peni (Brighton), hogy csak a négy legfontosabbat említsük. Az Exploited és a GBH a sajátos, csak a szigetországra jellemző, úgynevezett lumpenpunk vonulatot képviseli. Az egykori kiképző őrmester, Wattie Buchan által vezetett Kizsákmányoltak már első stúdiólemezük címével lefektették a programot: Punk's Not Dead! A karcos, ám kissé igénytelen megszólalású albumot a kiváló Troops of Tomorrow követte, a minőségi különbség elsősorban Big John gitárosnak köszönhető, aki pár évvel később megbecsült sessionzenésszé avanzsált (a Nirvánával is játszott). Az Exploited problémamegoldó képessége erősen közelített a nullához: "A politikusok hazudnak, a zsaruk korrupt gecik: üss, mielőtt téged ütnek le" – nagyjából ennyi.
Az 1980-ban alapított GBH nevének jelentése könnyu testi sértés, ennél fogva vaslogikájú olvasóink már bizonyára kikövetkeztették, hogy zenéjük is parányit keményebb a Neotonnál. Venomba oltott Ramones-barát Motörhead-elállatiasodás. Nem szeretik a feministákat és a holland punkokat, viszont szívesen énekelnek patkányokról, beteg fiúkról (innen nyerte a Trainspotting egyik szereplője a nevét) és általában a söpredékről. Csúcslemezük az enyhén metálos beütésu, ám baromi erős daloktól hemzsegő első album, a City Baby Attacked By Rats, amelyből közel egymilliót adtak el. A Discharge (Kisülés) együttes a hardcore-punk irányzaton belül új almufajt teremtett eszelős lemezeivel. Már korai kislemezeik is a punk-thrash jegyében fogantak, de a csúcspontra 1982-es Hear Nothing, See Nothing, Say Nothing címu LP-jükkel érkeztek el. A harcosan háborúellenes album számai között egy képzeletbeli atomtámadás sebesültjei nyöszörögnek, a fantasztikusan hangszerelt album olyan apokaliptikus hangulatot áraszt, hogy ahhoz képest egy éjféli túra a temető hantjai között könnyed sétagalopp.
A halál a Rudimentary Peni lemezein is nagy hangsúllyal szerepel, s a Rudi tudott talán a legkevésbé közhelyszeróen szólni a témáról. Énekes-gitárosa, Nick Blinko grafikusként is jeleskedett: a R. Peni lemezborítói azonnal felismerhetők Blinko bizarr, beteges humorú, igen egyéni rajzairól, amelyek valóságos pókhálóként szövik be az alaplemez, az 1982-es Death Church LP tasakját. Blinko éneke velejéig jellemző a hardcore-ra: kétségbeesett, dühös és kitartóan utálkozó.
Amerika
Miközben az Egyesült Királyságban a hatóságok eltórték a hardcore jelenlétét, Amerikában veszélyesebbnek tekintették a terrorizmusnál, és a szó legszorosabb értelmében minden eszközzel igyekeztek meggátolni a mozgalom elterjedését. Kevés sikerrel. Az amerikai hardcore a rocktörténelem egyik legszervezettebb, legnagyobb hatású mozgalma volt. Glenn Branca, a New York-i no wave-korszak sokat látott legendás gitárbóvésze így nyilatkozott 1991-ben a Forced Exposure magazinnak: "...A hardcore-mozgalom sokkal nagyobb jelentőségu volt a hatvanas évek hippilázadásánál. Ha '69-ben bementem egy lemezboltba, akkor a vevők hiánya miatt ásítozó eladó körülbelül kilenc jó pszichedelikus rocklemezt tudott elém tenni, a hardcore csúcspontján havonta 150 lemez jelent meg és a lemezboltokban csak úgy nyüzsögtek a kölykök."
A mozgalom pár év leforgása alatt kialakította totális alternatív zenei hálózatát független kiadókkal, terjesztőkkel, rádióállomásokkal és koncertszervezőkkel: tökéletesen kikapcsolva a hivatalos fórumokat és cégeket. A szervezésben jelentős szerepet játszottak a punkbirodalom éber palotaőrei, a fanzine-ek. Mindkét országos terjesztésu, nagy példányszámú (20000) amerikai fanzine Kaliforniában muködött, és muködik ma is. A nemzetközi kitekintésekre is vállalkozó San Franciscó-i Maximumrocknroll saját rádióállomással is rendelkezik, a Los Angeles-i FlipSide elsősorban a helyi, dél-kaliforniai porondra összpontosít.
A mozgalom a különböző pacifista és más polgárjogi szervezetekkel összefogva számos politikai akciót bonyolított le, így például a Rock Against Reagan demonstrációsorozatot. Persze van, akinek ez sem volt elég: a vancouveri (Kanada) Subhumans hardcore-csapat (volt egy angol Subhumans is) két tagját öt évre sittre vágták, mert több ízben megpróbáltak felrobbantani egy környezetszennyezéséről híres helyi gyárat és több pornográf lapokat terjesztő boltot. A megmaradt tagok egy része a szintén kanadai D.O.A . nevu bandában folytatta, ahol továbbra is behízelgő modorban közeledtek a hatalomhoz: Rich Bitch (Gazdag szuka) címu számukat az akkori kanadai miniszterelnök feleségének, Margaret Trudeau-nak ajánlották sok szeretettel. A D.O.A. legjobb pillanatait Bloodied, But Unbowed, azaz Megfogyva bár, de törve nem címu albumuk tartalmazza.
Nem sokban maradt el tőlük kihívó magatartásban a Texasból Kaliforniába költözött MDC. "Nem szólítjuk föl az embereket a zsaruk lelövésére, de nem is tiltjuk meg nekik!" – fogalmazták meg programjukat. Az MDC első lemeze, az 1982-es Millions of Dead Cops, Thom Wilson, a Dead Kennedys producerének égisze alatt készült, és a fentebb említett romantikus hangulatban fogant. Valami furcsa oknál fogva Texas, a legkonzervatívabb amerikai állam, Jockey, a Kennedy-gyilkosság, a coltok hazája valósággal ontotta a kitunő HC-csoportokat. Az MDC mellett innen indult a megindítóan bluesos suhanású Dicks, a punkot a funkkal bravúrosan vegyítő Big Boys, a lendületes protest-hardcore-ban utazó Really Red, a leírhatatlanul komplex, elvetemülten ficánkolós Butthole Surfers, vagy a közelmúltban nálunk is koncertezett D.R.I. A Dirty Rotten Imbeciles tagjai nem annyira a hardcore-ra jellemző humoros csínytevéseikkel tuntek ki, hanem ultragyors technikájukkal. A zenekar nevét viselő, pacifista ideológiával átitatott első nagylemezük huszonkét egyperces dalt tartalmaz, a mufaj klasszikusának számít. Később elmentek szopni a metál színtérre, Crossover címu lemezük óta csak a perverzek indulnak be rájuk.
Az amerikai hardcore egyik fontos akciózó központjának számított a Youth Brigade formáció köré tömörülő, Nevadából Kaliforniába települt Better Youth Organization, (BYO) volt, amely Godzilla néven koncertklubot is fenntartott, és nevéhez híven egy jobb, tisztább ifjúság megteremtéséért küzdött. A BYO lemezkiadóként a mai napig is létezik, ennél a kiadónál készítette legjobb lemezeit a kanadai SNFU és a 7 Seconds.
Los Angeles vezető hardcore-bandájának a Henry Rollins vezette Black Flag számított. Pedig igazából csak a Black Flag első albuma, a mérföldkövet jelentő 1981-es Damagedre jellemzőek a hardcore-stílusjegyek.
Későbbi lemezeik inkább afféle bluesos dünnyögésu, korai Black Sabbath-ot idéző méregerős rockalbumok, amelyeket ural Greg Ginn érzékeny, lenyugözően eredeti gitárjátéka. A Black Flag nem is annyira lemezeinek stílusa, inkább a koncertjeire jellemző hallatlan erőszak és a folyamatos rendőrségi zaklatás miatt várt hírhedtté és a hardcore szinonimájává, legalábbis a kaliforniai, majd később az országos sajtóban.
Az USA legegészségesebb punkszíntere a washingtoni volt. A fővárosi porond egy olyan közösség köré szerveződött, melyben a kollektív akarat teljességgel önkéntességi alapon kristályosodott ki. Ezért volt rendkívül színes a zenei paletta, mivel az úgymond "központi" figurák nem sóvárogtak ara, hogy az igazság egyedüli letéteményeseiként sütkérezzenek a fényben és mindenki számára kötelező érvénnyel meghatározzák, mi a hardcore szellemiség lényege. Olyan fontos zenekarok kerültek a pályára itt, mint a GI, a Scream, az S.O.A., a Minor Threat vagy a Bad Brains. Ian MacKaye, a Minor Threat vezetője és Henry Rollins útjára indította a mérhetetlenül nagy hatású Straight Edge mozgalmat, amelynek tagjai nem isznak, nem dohányoznak, nem drogoznak, nem nőznek. A Minor Threat első két kislemeze, illetve az Out Of Step nagylemez a mufaj legjelentősebb muvei közé tartozik.
Persze, a kortársakhoz hasonlóan, a Minor Threat is élőben sütött igazán: a hardcore-koncertek radikális újításnak számító, nélkülözhetetlen stíluseleme, hogy a féktelen szabadság jegyében teljesen megszüntették a távolságot a közönség és zenekar között: a színpadot elárasztják a tömegbe fejest ugró arcok, az énekes pedig többet énekel a hallgatóság soraiban, mint zenésztársai körében. Nehéz olyan Minor Threat-fényképre lelni, amelyen Iant a színpadon látnánk.
A Bad Brains tagjai kitunő néger muzsikusok, akik korábban dzsesszt játszottak, ám a Sex Pistols-lemez megismerése után stílust váltottak. Mivel nem tudtak megfeledkezni másik bálványukról, Bob Marley-ról, a világon elsőként megpróbálták társítani a reggae-t illetve a tempósabb, feszesebb jamaikai tánczenét, a skát a hácével. A zenekar nevét viselő 1982-es bemutatkozó albumuk sokak szerint minden idők legjobb hardcore-punklemeze. Alapos lelki felkészültség szükséges ahhoz, hogy ezt a lemezt meghallgassuk, mert már az első taktus úgy hat, akár egy 9/8-tempójú hurrikán. 1988-ban egy kis ideig a Faith No More-os Chuck Moseley helyettesítette az eredeti énekes HR-t. Koncertjeik ma is élményszámba mennek. A kilencvenes években Madonna lemezcégéhez, a Maverick-hez szerződtek, de az itt megjelent lemezeik feledhetők.
A féktelenségükről híres, szélvészgyors washingtoni bandák olyan nagy hatással voltak az egész amerikai porondra, hogy még az eredetileg kifejezetten dallamos, középtempójú punkot játszó Dead Kennedys is stílust váltott: In God We Trust, Inc. Címó EP-jük már e bódulatban született.
A New York-i hardcore-színtér külön színfoltja az amerikai porondnak.
Főleg 1985-'86 után kerültek rá a térképre, elsősorban olyan bandák révén, mint a hazánkban is közkedvelt Agnostic Front, Underdog, Warzone, a magyar származású Koller fivérek vezette Sick Of It All, vagy a Youth Of Today. A New York-i hardcore-zenekarok tagjai között csak elvétve látni tarajosokat, inkább a rövidre nyírt kobak a jellemző. Az időről időre felbukkanó militáns jelző ellen nehéz küzdeni, különösen akor, amikor az egyébként zenei erényekben tobzódó Youth of Today-ről készült koncertvideókon a nagyérdemu láthatja, amint a zenekar tagjai a straight edge ideológiát olyan véresen komolyan veszik, hogy ha meglátják a söröspoharat valakinél, kiverik a kezéből. Ray Cappo énekes, a Youth Of Today feloszlása után kissé megnyugodott: belezuhant a Krisna-verembe, és új bandájával, a módfelett népszeru, parányit popos Shelterrel új irányzatot teremtett, az úgynevezett Krisna-core-t.
A New York-i hardcore-színtér tán legtehetségesebb együttese a John Joseph és Harley Flanagan vezette Cro-Mags volt, amelynek első lemezét, az 1986-os The Age of Quarrelt (A zurzavar kora) szintén a Krisna-elménckedések ihlették. A lemez még ilyen távlatból is igézően hat a hallgatóra: különösen John Joseph vokálja, aki olyan démonikus erővel énekel, mint egy náci páncélosparancsnok, aki kiadja az utolsó parancsot: kitartani a végsőkig! " | |
|
|
