Múlik az idő, fakul a kép,
Alvadna már a vérpatak.
Köd lepné, mit tettek egykor
Vérengző, gyilkos vadak.
Nótás ajkú kis magyar lány
Emléke ködbe veszne már,
Hogyha ők nem üvöltenék,
Merre van Tiszaeszlár.
Múlik az idő, fakul a kép,
Száztíz év kínjai között,
Mit nyakunkba zúdít a nép,
A szegény, az üldözött.
Mégsem nyughat a választott nép,
Nyomja a lelkét a régi vád:
Úgy ölték meg Solymosi Esztert,
Mint pihés kicsi libát.
Ítélt a bíró:"Ejtve a vád."
A sírhant többet nem beszél.
Vétek már a könny, a szó is,
Csendesen folyik a vér.
Égre kiált az ártatlan vér,
Oly tenger sok mi végre folyt?
Kiömlött és virult belőle
Idegen, élősdi bolt.
Solymosi Eszter, hiába sírsz,
Cserben hagyott a nagyvilág,
Mint ahogy pusztuló néped,
S láncra vert, árva Hazád.
| |
|
|
