A struccok, avagy a fej a homokban, a fenék meg felénk.
A közönyösök a kollektivitás és a szolidaritás Tőkései. Más dolgozik, ők élvezik. Ha valami netalán nem úgy sikerülne ahogy ezt a elvárhatnánk, a közönyösök mindig készek a válasszal: Na ugye...
„…A közönyösök élősködők. Ők azok, akik a kívülálló szerepében tetszelegve várják a világuk jobbra fordulását. A közönyösök elvárják, hogy a dolgok fejlődjenek, a közönyösök enyhe undorral nézik végig azokat, akik –szerintük- betegesen izgága és magamutogató hajlamuknál fogva a közjó érdekében bármit is tenni próbálnak. De a közönyösök persze szeretik élvezni az eredményeket.
A közönyösök a kollektivitás és a szolidaritás Tőkései.
Más dolgozik, ők élvezik. Ha valami netalán nem úgy sikerülne ahogy ezt a elvárhatnánk, a közönyösök mindig készek a válasszal: Na ugye megmondtam.”
„…él ni annyi, mint állást foglalni”. Ezt egy Friedrich Hebbel nevű német drámaíró úriember mondta, és ismerjük el, hogy elgondolkodtató ez az állítás, biztosan visszavezethetnénk egészen a mitől különbözik az ember az állattól, vagy a gondolkodom tehát vagyok szintű filozófiai mélységekig.
A kedvenc témáim egyikét veti fel, az általános –és most gonoszul kijelentem hogy gusztustalan- politikai, társadalmi, közéleti és egyben össznépi szintű közöny meglétét.
A közönyösök.
Néhánya n elhiszik magukról, hogy -ők bár valamely állam polgáraiként kénytelenek köztünk élni a teljes vélemény hiány állapotában, talán valamiféle élni és élni hagyni elvre hivatkozva- a legkisebb kárt úgy okozhatják saját és környezetük életében, ha nem alkotnak véleményt semmiről. A merészebbek,
-ők azok akik akár flegmán megrántják vállukat ha bármi egyéni gondolatot próbálunk kicsikarni belőlük- a végletekig képesek fokozni azt a képességüket, hogy bárkivel elhitetik a vélemény alkotás feleslegességének tényét. Őket az ideges, -rosszabb esetben szájhúzogatással is járó- viselkedésükön kívül a minden közhelyek királya címre is pályázó „…minek, úgyse lesz ez másként” jellegű közhely iránti fanatikus hitük is jellemzi.
A közönyösök élősködők. Ők azok, akik a kívülálló szerepében tetszelegve várják a világuk jobbra fordulását. A közönyösök elvárják, hogy a dolgok fejlődjenek, a közönyösök enyhe undorral nézik végig azokat, akik –szerintük- betegesen izgága és magamutogató hajlamuknál fogva a közjó érdekében bármit is tenni próbálnak. De a közönyösök persze szeretik élvezni az eredményeket.
A közönyösök a kollektivitás és a szolidaritás Tőkései.
Más dolgozik, ők élvezik. Ha valami netalán nem úgy sikerülne ahogy ezt a elvárhatnánk, a közönyösök mindig készek a válasszal: Na ugye megmondtam.
A legrosszabb fajta önámító módon elhiszi, hogy ha nem tesz semmit nem is hibázhat. Pedig olyan összefüggő dolgok esetében mint a történelem folyása vagy a társadalmi változások, a cselekvés és vélemény alkotás hiányának tömegméretű megléte ugyanolyan befolyásoló tényező, mint az aktivitás. Ez a fajta nemtörődöm viselkedés maga a megtestesült fatalizmus. Egy minden próbálkozást elnyelni képes, szinte leküzdhetetlen sötét mocsár, amely beszippanthat bármilyen gondolatot, változtató eszmét, és amelyből kilábalni nehezebb, mint egy falat áttörni.
A közönyösség a maga tehetetlen, félretúrhatatlan tömegével minden idők legkonzervatívabb ellenfele.
Maga a cselekvő passzivitás. Az ami bekövetkezik, legyen az a mindenki számára jó, vagy a ránk szakadó rossz, nem a cselekvő kissebség akaratán, hanem a közönybe fulladó tömeg érdektelenségén múlik. A bekövetkező események annak köszönhetők, hogy az emberek nagy része önszántából lemond a véleményalkotás jogáról, -ölbe tett kézzel nézi az aktívak szélmalomharcát- és bárgyú módon elvárja, hogy mindenki más cselekedjen. Nem a kissebség dönt. A közönyösök lemondanak arról a jogukról, hogy a dolgokat a maguk idejében békésen megváltoztassák, végignézik az önfeláldozó, csökönyös erőlködést a közjó érdekében, így őket hibáztatom azért, hogy bármiféle érdemi változásért a radikalizmus kell előtérbe hozni.
A beszédesebb közönyös csökönyösen hirdeti, a bekövetkező rossz elkerülhetetlenségét , bárminemű cselekvés alapvető hiábavalóságát.
A közönyösök siránkozó fajtája a legrosszabb. Ő az, aki naponta képes elmesélni sanyarú sorsának alakulását, miközben a tehetetlenséget és a dolgok megváltoztathatatlan ságába vetett hitet szórja igeként a világba. A siránkozó közönyös egész nap panaszkodik. De nem tesz semmit. Ha megunjuk a véget nem érő sirámait, és provokatív módon a legutolsó országgyűlési választásokon való állásfoglalásuk után érdeklődünk, hamar kiderülhet hogy ők azon nem vettek részt. Felháborodnak a naivitásunkon, a filozofikusabb alkatúak talán a dolgok sorsszerűségéről is beszélnek megfűszerezve az ilyenkor szokásos közhelyek teljes körével, („…minek, úgyse lesz ez másként” és célba értünk) de mire ide eljut az élesebb elméjű hallgatója, már tudja…ez is csak egy közönyös.
A közönyösök tagadják a felelősség kollektivitását. Sőt, ők sose ismerik el a felelősségüket, nem győzik hangsúlyozni a kívülállásukat a dolgok bekövetkeztekor. Egyszerűen gyávák és aljasok. Semelyikük nem teszi fel a kérdést, hogy mi történhetne másként, ha ő is felhagyna önámító politikájával. Ő sohasem érzi magát felelősnek, még akkor se, amikor az élete törik ketté a hálátlan társadalom önzése miatt, még ekkor is képes ujjal mutogatni másokra. És elölről kezdi a siránkozást…
[SZ. E.M.] | |
|
|
