The Babadook (2014)
Már úton volt az ausztrál kiadású blu-ray digipakom, de úgy döntöttem, hogy az egyik londoni estémet mozizással töltöm. Ha már így alakult nem is találhattam volna magamnak jobb szórakozást, mint az idei év egyik legjobb horrorfilmjét. Persze a szórakozás talán nem éppen a legmegfelelőbb kifejezés Jennifer Kent filmjére, mindenesetre az biztos, hogy nem mostanában láttam ilyen okosan felépített, többrétegű, pszichológiailag nagyon erős horrorfilmet, ami egyben borzasztóan komoly dologról is szól. Nagyon ritkán érzem így, de azt gondolom, hogy ezt a filmet csak és kizárólag nő írhatta és rendezhette, másféleképpen sérült volna a történet hitelessége. Mivel mindig kerülöm a spoilereket, ezúttal sem szeretném elvenni a felfedezés örömét másoktól. Nem akarom tálalni a megfejtést, de annyit azért elárulhatok, hogy aki egy szimpla démonos sztorira vágyik, nem hiszem, hogy elégedett lesz a látottakkal. A film nézése közben többször eszembe jutott a Kubrick-féle Ragyogás, illetve az utóbbi évek egyik legfelkavaróbb filmje (We Need to Talk About Kevin). Polanskinál talán senki sem ábrázolta jobban az emberi őrület kialakulását, így az is egy viszonylag szoros párhuzam lehet ezzel a darabbal, de pont ilyen formában még senki sem vitte vászonra ezt a témát, az biztos. A történet kőegyszerű, Amelia egyedül neveli 7 éves kisfiát, mivel a szülés megindulása utáni autóút során baleset érte, amiben a férje szörnyethalt. Robbie komoly magatartásproblémákkal küzd, aminek egyrészt nyilvánvalóak az okai, másrészt viszont nem tudjuk pontosan, hogy mi vezetett idáig. Az biztos, hogy töréspont közeleg és a figyelem középpontja egyre inkább áttevődik Amelia-re, aki nem biztos, hogy túllépett férje halálán. Többet nem árulnék el előre, de annyi biztos, hogy minden anyának az egyik legfőbb félelme az, hogy mi történik, ha nem fogja szeretni a gyermekét. Gyakorlatilag egy kamaradarabbal van dolgunk, a két főszereplő zseniális alakítása mellett, mind az atmoszféra, mind a vizuális megoldások elsőosztályúak, nem is beszélve a zenéről. Jellemző, hogy még a Kickstarter-en is zajlott pénzgyűjtés a film költségvetéséhez, ilyen horrorfilmhez persze nem nyílik ki a pénzcsap sehol. Nem véletlen, hogy főszereplőnk pont egy klasszikus Mario Bava (Black Sabbath) horrorfilmet néz a tévében, a film minden aspektusán érezhető a tiszteletadás a klasszikusok irányába, ugyanakkor van benne egy olyan csavar, ami igazán egyedivé varázsolja a látottakat. Nem lehetek elég hálás a készítőknek, igazán ráfért egy ilyen darab a 2014-es évre, ami horror szempontból nem hozott igazán nagy megváltást. Abszolút többszörnézős mozi, ami szoros versenyben van az Oculus ellenében, mint az idei év legjobb horrorfilmje.
Instant klasszikus. 10/10 | |
|
|
