I.;
Március elején jelent meg egy terjedelmes cikk a New York Times-ban Axl Rose-ról és a több éve készülő Chinese Democracy-ról. Ez a mostani cikk az eredeti cikk fordításának első része.
A legdrágább soha el nem készült album
A Rainbow bár halvány vörös fényében Tom Zutaut belehörpint az italába és sajnálkozva néz maga elé. 19 éve annak, hogy hozzájárult ahhoz, hogy az akkor még ismeretlen Guns n’ Roses-al a Geffen Records szerződést írjon alá, többszörös platinalemezes előadóvá téve őket. Azokban az időkben a Rainbow volt a választott búvóhelyük.
Évekkel azután, hogy elhagyta a kiadót, 2001-ben visszatért, hogy meggyőzze Axl Rose-t – a zenekar elragadó frontemberét, aki mára már az egyedüli tagja az eredeti felállásnak -, hogy befejezze a zeneipar történetének legnagyobb érdeklődéssel várt albumát, az ideiglenesen „Chinese Democracy”-nak keresztelt remekművet. Az album kiadásának eredeti határideje 2 évvel korábban járt le.
„Tényleg azt hittem, hogy rá tudom venni, hogy kiadja az albumot” – mondja Zutaut úr, aki 9 hónapig próbálkozott. „És közel jártunk hozzá.”
Zutaut úr egyike azon producerek és igazgatók sokaságának, akik az évek során képbe kerültek, hogy elővarázsolják az őrjítően megfoghatatlan albumot, hogy rábírják a visszavonultan élő sztárt, hogy dalokat írjon, énekeljen, studióba vonuljon vagy egyáltalán csak megjelenjen valahol. Mint mindenki más, aki megpróbálta, Zutaut úr is üres kézzel távozott.
Rose úr 1994-ben kezdett el dolgozni az albumon, sztárokkal és zenészek folyamatosan változó garmadájával, legalább 3 studión és 4 produceren át, egy évtizednyi zűrzavart keltve a zeneipar berkeiben. Az énekes – aki a menedzsmentje szerint nem volt elérhető, hogy nyilatkozzon a cikk elkészülte során - a saját maga keltette zűrzavaron is keresztül kellett, hogy menjen, harcolva peres ügyekben, személyes démonokkal, a rivaldafényből visszavonulva csakis pletykákkal kísérve, melyek plasztikai műtétekről és öregedés elleni terápiákról is szólnak.
Az idők során 13 millió dollárnyi előállítási költséget halmozott fel a Geffen dokumentumai szerint, ezzel az első helyre sorolva albumát a „legdrágább soha meg nem jelent albumok” listáján. Ahogy a várakozás fokozódott, úgy vált egyre világosabbá a zenei ipar alapvető gyenge pontja: minél több kiadó bízik olyan elismert sztárokban, mint Axl Rose, annál kevésbé lehet kontrollálni őket.
Ez a szituáció előfordul majd’ minden nagyobb volumenű album elkészítése esetében. De a Chinese Democracy esetében a képlet nyilvánvaló: az énekes, aki a ragadozó Hollywood fenegyerekeként mutatkozott be a „Welcome to the Jungle”-ben manapság már a zenei ipar hírhedt fehér elefántjává vált.
1991 szeptember 17.-én a Guns n’ Roses a világ leghíresebb zenekara volt. Több száz hanglemezbolt maradt nyitva vagy nyitott ki éjszaka, hogy nagyot szakítson a „Use Your Illusion I – II.” – a zenekar ikeralbuma - megjelenésének éjszakáján. Az album promóciójának és az 1987-es bemutatkozó album sikereinek köszönhetően a rockzene történetében először egy előadó két albuma vezette egyszerre a Billboard lemezeladási listáit a megjelenést követő héten. De 1994-től a szerencse megfordult. A többéves kábítószer függőség, botrányos dalszövegek, koncertbotrányok után a tagok szépen lassan elkezdtek szálingózni a bandából, az énekes az örökös perek mocsarába süllyedt és a „The Spaghetti Incident?” albumot, a punk dalok feldolgozásának gyűjteményét vegyes kritikák és kiábrándító eladási adatok követték.
A banda maradék tagjai bevonultak a Los Angeles-i Convex studióba – óriási zenei helyiséggel, biliárd asztallal, Guns n’ Roses flipperrel felszerelve -, hogy felkészüljenek a következő album felvételeire, melyet a Geffen Records a következő évben szeretett volna kiadni. De nemsokára egy betegség ütötte fel a fejét, mely bandák végét jelenti időtlen idők óta, az unalom.
„Volt elég pénzük ahhoz, hogy ne csináljanak semmit.” – mondta a zenekart figyelemmel kísérő személy, aki egyike annak a 30 embernek, aki hozzájárult ezen cikk elkészítéséhez. Név nélkül nyilatkozott, mint sokan mások, akik titoktartási szerződést írtak alá Axl Rose-al.
Axl Rose a project vezetőjének tekintette magát, de úgy tűnik nem tudta, hogy merre is vezessen. Ahogy a zenekar egykori gitárosa, Slash nemrég Axl Rose dalszövegírói stílusáról nyilatkozta „Valamiféle diktatúra volt. Nem sok lehetőségünk volt együttműködni. Leült a székbe és figyelt. Itt kellene egy riff, ott kellene egy riff. Nem nagyon tudtam, hogy ez az egész merre is halad.”
A Geffen egyébként is a bizonytalan jövő felé haladt: az alapító David Geffen nyugdíjba ment és az anyavállalat, az MCA eladásra került az italgyár-óriás Seagram-nek. Ezen változások mellett, figyelembe véve, hogy a zenekar régi anyagai még mindig milliós példányszámban keltek el, a kiadó vezetői úgy döntöttek, hogy hagyják a bandát zenét szerezni és felvételeket készíteni.
A Rolling Stones szerzemény „Sympathy for the Devil” feldolgozás azonban a banda utolsó dala volt az eredeti felállásban. Slash elhagyta a bandát 1996-ban, a dobos Matt Sorum és a basszusgitáros Duff McKagan voltak a következők. Axl Rose egyedül maradt az alapító tagok közül. De ahelyett, hogy valami újba kezdett volna, megtartotta a zenekar nevét és feltöltötte azt új zenészekkel. A Geffen nem volt abban a helyzetben, hogy mindezt megakadályozza A kiadó kardélen táncolt és bízott abban, hogy a rajongók ragaszkodnak az énekeshez, még akkor is, ha a zenekar újjáépült körülötte.
A Geffen nem volt abban a helyzetben sem, hogy tovább lökdösse. Todd Sullivan – aki akkoriban a Geffen egy tehetséges vezetője volt - 1997-ben küldött Axl Rose-nak egy minta CD-t különböző producerek munkáival és megkérte az énekest, hogy válasszon közülük, kivel szeretne együtt dolgozni a Chinese Democracy-n. Mr. Sullivan később kapott egy hívást, melyben arról értesítették, hogy Axl Rose végighajtott a CD-n az autójával.
Az énekes ösztönzött mindenkit a zenekar berkein belül, hogy vegyenek fel minden riff-ötletet, jam-et, órákig tartó dalrészleteket, mert bízott abban, hogy ezeket később egy egész kompozícióvá formálhatja össze.
„A legtöbb dolog, amit elkészített nekünk, csak vázlat volt.” – idézi fel Sullivan. „Azt mondtam, ‘Nézd Axl, ez egy nagyon jó, ígéretes anyag. Miért nem akarsz egy kicsit belegyorsítani és befejezni ezek közül néhány dalt?’ Azt mondta: ‘Belegyorsítani és befejezni közülük néhányat?’ Másnap kaptam egy hívást Eddie-től (a Geffen igazgatója) aki azt mondta, kivettek a project-ből.”
1998 elején Axl Rose a bandát a Rumbo Records studióba telepítette át, egy 3 studiószobából álló komplexumba mélyen a San Fernando völgyben, ahol a Gusn n’ Roses annak idején az Appetite for Destruction-t felvette. A csapat a studiót egy rocksztár játszóterévé alakította át: faliszőnyeg, zöld és sárga fények, egyedi számítástechnikai berendezések és nem kevesebb, mint 60 gitár – az emberek szerint, akik részt vettek a munkálatokban. De Axl Rose nem mókázni és játszadozni volt ott. „Amit Axl csinálni akart az a legjobb album, amit valaha készítettek. Lehetet küldetés.” – mondja egy stúdió-szakember, aki jelen volt.
Ahogy az idő és a pénz elrepült, a nyomás erősödött a Geffen-nél. A kiadó aduja egyre késett, egyre inkább függővé téve őket az új előadóktól, mint a régi keménymagtól. „A Megváltó, aki megmenthetné a játszmát a Guns n’ Roses album kiadása lenne. De csak nem és nem jön” – mondta egy kiadói szakember, aki érthetően neve elhallgatását kérte. A kiadó 1 millió dollárt fizetett Axl Rose-nak, hogy felgyorsítsa az album kiadását és érthetetlenül még 1 millió dolárt ígért, ha az album megjelenik a következő év március 1.-ig. A kiadó továbbá további részesedést ígért az Axl Rose által korábban felvett producernek arra az esetre, ha az album a megadott határidő előtt megjelenik.
Persze soha nem kapta meg. A producer, aki Youth néven fut (polgári neve Martin Glover) elkezdte látogatni az énekest a Malibu-i otthonának uszodájában, hogy megpróbáljon neki segíteni abban, hogy az album munkálataira tudjon koncertálni. De az együttműködés nem vezetett több eredményre, mint az elődök munkája. „Mentegetőzött, mondván ‘Még nem állok készen’. Eléggé elszigetelten élt. Szerintem volt túl sok ember, akiben bízhatott. Nagyon nehéz volt áttörni a falakat, amiket felépített.”
Youth utódja Sean Beavan volt. Egy producer, aki korábban olyan előadókkal dolgozott együtt, mint Marilyn Manson vagy a Nine Inch Nails. Az ő gondozása alatt a dalrészletek, riff-ek, melyeket a banda korábban felvett elkezdtek formát kapni. De a költségeket már nem lehetett kordában tartani. A csapat például bérelt egy speciálisan kialakított helyiséget két évig, melynek költségei a többszázezer dolláros kategóriába tartoztak, ám a banda mintegy 30 napig használta egy olyan személy szerint, aki szintén része volt az album előállítási folyamatának.
Axl Rose csak szórványosan jelent meg, néha hetekig csak egy-két napot, néha egyet sem. „Egy irányíthatatlan káosz volt” – mondja ugyanaz az ember. „Soha nem volt benne rendszeresség. És közben persze mindig voltak bulik, ahová Axl hivatalos volt, voltak különböző számítástechnikai eszközök, melyeket Axl kipróbált vagy megvásárolt. Volt olyan, hogy hetekig fel sem vettünk semmit.”
A stúdió technikusai hetente nem kevesebb, mint 5 CD-t írtak különböző dalok különféle mixeivel és szállították el azokat Axl Rose Malibu-i otthonába meghallgatásra. A zenekar stúdió-felvétel archívumai megtöltöttek 1.000 audio kazettát és egyéb hanghordózókat az emberek szerint, akik ott voltak akkoriban. Mind egyenként felcimkézve, hogy mutassa a dalok fejlődésének állomásait. „Olyan volt, mint a Kongresszus Könyvtára” – mondta az egyik produkciós szakember, aki akkoriban az albumon dolgozott. Egy számolásnál kiderült, a banda 20 „A” oldalas dalt és 40 „B” oldalasnak titulált – különböző befejezettségi szinten lévő - dalt hagyott maga után.
Mindezen dalok azonban semmi sem tehettek azért, hogy visszahozzák a zenekar hírnevét. „1998 és 1999 után elkezdesz egy kicsit idegessé válni” – mondja Rosenblatt úr, aki David Geffen távozása után átvette a Geffen irányítását. „Edgar Bronfman [az anyacég, a Seagram vezetője] felhívott többször is, mivel tudni akarta, hogy mi is történik. Sajnos azt a választ kell adnod, hogy nem tudod. Mert nem tudod.” Hogy megszüntesse a feszültséget, Axl Rose akkori menedzsere vetette fel az ötletét egy élő album kiadásának, melyet Rose csapata elkezdett összerakni.
1999 januárjában a Seagram úgy döntött, átszervezi a zenei részleget és a Geffen 110 alkalmazottjától vált meg, köztük Rosenblatt úrtól is és beolvasztotta a részleget a csoport legnagyobb, Interscope részlegébe. A befejezetlen album az Interscope elnökének, Jimmy Iovine-nak a kezébe került. Iovine megtagadta a nyilatkozattételt a cikkhez.
Forrás: www.nytimes.com | |
|
|
