Noha az igazi "nagy" Stranglers egyértelműen a La folival bezárul (tehát első 7 album), de a 82-es Feline, bár megszűlalásában már szimplán csak nyúvév, még mindig zseniális. És Cornwell ahogy ott énekel... Az ilyen számok, mint a Newer Say Goodbye, Lets tango in Paris, vagy a a Blue Sister bármikoir kenterbe verik a No More Heroest vagy a Peachest, még ha nem is annyira nyers. A baj később kezdődik, mert aztán az AuraL Sculpture (1984) már csak szimplán jó, a Dreamtime-on (1986) akadnak értékelhertő részek, s a 10-t még - kissé keservesen ugyan - de meglehet hallgatni. De azzal annyi. Kész. Kötelező mkég a Cornwell szólólemez 79-ből (Nosferatu), az bármelyik Stranglerssel versenyre kelhet - de szigorúan, csak az, mert a többit hagyjuk. a Burnel szólólemezek kivétel nélkül jók, bár szó mi szó fokozatosan vesztenek eredetiségükből, de azért még a 88-as Un jour parfait is jó kis lemez. Persze már nem punk, de ki a faszt érdekel ez. De azért a fő Burnel LP akkor isaz European Cometh (1979), ahol az öreg kirekesztő, nőgyúlölú, szélsőjobbolkdallal kacérkodó (Dead and Night and Blood- Mishima Yukio ugyebár) - hehe, ez csak vicc - már akkor jól lehorda a sárga földig ezt az egész európai uniós seggnyalást. Gyűjtőknek ajánlatos még beszerezni a IV. c., csak az USA-ban kijött albumot, ami ott sorlemeznek számít, s a Raven meg a Black and White zanzásított kutyulkéka, viszont rajta A Bear Cage kislemez címú alapmü hosszú verziója G.M.B.H címen, plusz a Who wants the World névre hallgató szintúgy hasonló minőségű alkotás. Hát ennyit a rocktörténelem legnagyobb zenekaráról. Ez nem vicc. Kezdőknek ajánlom induljanak csak a No more Heroes albummal, aztán ha kezd tetszeni, lassan megértik a Men in Black ot meg a La Foliet-is, aztán kisvártatva úgy fognak okádni attól az unintelligen komolytalan és hányingerkeltő kis médiabarát ostobaságtól amit ma Punknak hívnak, hogy már magától a kifejezéstől is elfognak zárkózni.
Pozsonyi Ádám |
