A test vasmarokkal kiadott parancsa
Homoki-Szabó Attila - Egy sorsdöntő délután története, amely fellebbenti a fátylat a belügyminiszter-asszony Gyurcsány-kormányban való maradásának rejtett körülményeiről. Szex és politika!
Mónika maradt az, aki volt. Önmaga tudott maradni. Majdnem elveszett, majdnem elveszejtették. Mégis, volt benne valami titok a mélyében, valami ösztönös varázs, ami nem engedte eltűnni a történelem süllyesztőjében. Mennyi bátor fecskendős tűzoltó, gumibotját sóváran forgató rendőr és pecsétjével puhákat nyomkodó önkormányzati tisztviselő könnyebbült meg aznap, amikor Mónika úgy ment el vagy tucatszor, hogy velük maradhatott.
„Baja, Baja, havibaja van a Mónikának” – jutott eszébe a nőnek, hogy mivel csúfolták a szomszéd srácok Bácsbokodon, amikor hazament a bajai gimnáziumi kollégiumból. Csak mert ostoba szobatársnője egyszer elmondta, hogy a Móninak éjszaka jött meg, és hajnalban lopódzott volna ki lepedőt mosni, de meglátták. Lenézte, de izgatta is akkor ez a vad szilajság, ez az agresszív férfi-attitűd, mely a serdülő herék tesztoszteronjából eredt. A vörös szín azóta is furcsa izgalmat ígér. A szégyen és a vad női ösztönök dúló rohamát.
A minisztérium, az más. Ott Mónika legalább annyira volt férfi, mint nő. Bement, elvégezte a munkáját. Értekezlet, aktíva, hivatalos látogatás, avatás, ünnepség, zászló fel - zászló le, vigyázz és taps. Ásványvíz a terített fehér abroszon, mikrofonok. Sok-sok mikrofon. Hosszú állványon álló, vagy csak úgy a kézben tartható, hol érzékeny (hogy csak arra fordítja fejét az ember, és már üvöltenek), hol pedig makacs (hogy egészen közel kell tenni az ajkakhoz, hogy végre hang fakadjon). Egyszer esőben, egy határőrvédelmi bemutatón meg is csípte az egyik ilyen egy kicsinyt. Rossz volt a földelés.
Eszébe jutott Mónikának az a régi, szégyenteli csúfolódás, meg hogy elmúlt az a baj is. Megmutatta, hogy nőiessége nem szégyen. Hogy a csupatitok érzékeny nőiség erő is lehet. Amikor udvarolni kezdtek neki, bizony nem merték csúfolni. Amikor szolgálati gépjármű repítette haza, nagy elfoglaltságába röpke szabadságot lopva, akkor már irigykedtek rá. Amikor megnyerte a sodrófa-hajító versenyt, az asszonyok is tisztelni és félni kezdték.
Mónika tudta, hogy fúrják. Az újság már az utódja nevét is kiszerkesztette. Tudta, hogy elvesztheti aznap a belügyi tárcát, a „rendőrbukszát”, ahogy sógora ízetlenkedett nem egy családi ebéden, néhány pohár finom vörös után. Mónika tudta, hogy ő nő is. A veszély, az egzisztenciális veszély, az felkavarta. Ősi, rejtett ösztönök súgtak már lelkének.
Alsó ajkára óvatosan ráharapott, ahogy belépett az irodaházba. A neonok rideg csövei hosszan izzottak felette. Gondolt egyet, és lekapta kényelmetlen cipőjét. Nejlonharisnyája hamar feltöltődött a linóleum koszos műanyagán. Szikrázott minden lépése. Ahogy a megbeszélés szobája felé igyekezett, egyre gyorsabban kalapált a szíve. Azt akarta, hogy minél hamarabb bent legyen.
Szervusz Mónika, fogadta Hiller Pista, aki nem tudta megállni, hogy szemei le ne szaladjanak a nő testén. Vidáman konstatálta ruházata ordítva árulkodó hiányosságát. Nem volt rajta cipő. Vörös körömlakkja lábujja hegyén sötét tónusban áttündökölt a műszálakon. Tudta, hogy most nem csak elvtársként és vetélytársként néznek rá. Ő nő volt, aki valami bizsergést lopott a szobába. Az ő szeme is lefutott, de csak óvatosan. Így sem tudta nem észrevenni – vagy csak képzelte? Nem mert még egyszer visszapillantani – hogy Pista nadrágja mintha messzebb állna a sliccgombtól, mint az várható volt. Mintha kis háromszögletű sátrat hordott volna ott, olyat, mint amiben Zakopánéban laktak, a csere-építőtáborban, a bajaiakkal.
„Mónika, örülök, hogy itt vagy. Fontos dolgot kell megb…” - kezdett mondókájába Hiller Pista, amikor hirtelen elhallgatott. Mónika harisnyáján ugyanis hirtelen leszaladt egy szem. Belső combja közepén pattant el a szál, ahogy egy reggeliből maradt pogácsa morzsáit igyekezett óvatosan lesöpörni az asszony, de kemény vörös körme hegyével megsértette a feszülő anyagot. Mónikát elöntötte a pír, mint amikor a szomszéd srácok csúfolták. Akkor majd elsüllyedt szégyenében, de most erősebbnek érezte magát a tapasztalatok testébe égetett jeleitől felvértezve.
Ahogy a szem leszaladt, elefántcsontbőre áttetszett az anyagon. Pista nem tudta megállni, és csak nézett lefele. A kormányjelölő-bizottság mindjárt érkezik, gondolta, de már nem bírt csak az ülésre gondolni. Amíg Pista nézte, hol állapodik meg Mónika lábfejénél a frissen kifeslett szakadás, a nő is lenézett. Csak nézte a sátorozó dudort, ami mintha megmozdult volna néhány töredékmásodpercre, mintha valami hatalmas oroszlán feszülne a rabságát jelentő cirkuszi sátor erős ponyvájának, a kitörést keresve kétségbeesett vad dühében.
Pista közelebb lépett. Mónika zavartam beletúrt a retiküljébe. Egyre mélyebben tűnt el kézfeje a fekete bőrből készült falak között. Végre megtalálta azt, amit keresett. Kivette a kezét a minden női apróságot elnyelő nyílásból, és ujjai között ott csillogott a kis tégely körömlakk.
„Meg kell… állítani valahogy ezt…” - mondta zavartan, miközben remegett a gondolattól, hogy most e férfi előtt kell intim, női mozdulatokat tennie. Egy férfi előtt, aki azért jött el ilyen korán a bizottsági ülésre, hogy végigélvezhesse, ahogy elküldik és megalázzák.
Ügyes ujjaival néhányat csavart a lakkos kupakon. Ahogy kinyitotta, egy pillanatra elbódult annak erős illatától. Ezzel mintha csak benzint öntött volna a testében lobogó tűzre, mely attól kapott lángra, hogy őt ma elküldik vagy marasztalják, de férfiak döntenek felette. Zavartan feltette a lábát az egyik székre. Térde mintha egy pillanatra érintette volna Pista nadrágjának szélét. Előrehajolt és lakkozni kezdte a hasadék végét. Ez volt most a legérzékenyebb pontja a harisnyának. Jó alaposan benedvesítette a mámorító aromájú folyadékkal.
„Azt hiszem most már megállt” - mondta Mónika. „Igen, határozottan úgy tűnik, hogy áll…” - válaszolta Pista, kicsit magára is gondolva ezzel a kétértelmű mondattal. „Szerinted azért levegyem?” - fordult Pista felé. „A harisnyát?” „Olyan édesen mondod az s betűt.” „Nagyon akarom.” „Mondd még olyan édesen, hogy harisnya.”
„Harisnya. Harisnya… Harisnya! Harisnya! Harisnya! Harisnya!” - kiabált már-már az édes önkívület bódító fejvesztettségében Pista, amikor előtűnt Mónika selyem bugyija. Hófehéren csúszott el rajta a neon izzó fénye. Mintha a két láb összeforradásánál egy apró, kicsit sötétebb foltot látott volna Pista, de nem mert volna rá miniszteri esküt tenni.
„Isten engem most segéljen.” - mondta magában, és kiszabadította az oroszlánt nehéz ponyvája mögül. Hiller Pista elvesztette az önuralmát, hirtelen fényévekre volt a Római Magyar Akadémiától, a Hollandiai Magyar Napoktól, a helytörténeti múzeumoktól, a Balassi-vándorkiállítástól. Egyetlen dolog járt az eszében, miközben hirtelen gondolattól vezérelve húzogatni kezdte előbőrét a Köztársaság téri székház ötödik emeleti, 529-es tárgyalójában! Úgy érezte, hogy még sohasem volt ekkora benne a vágy, még soha nem öltött testet ilyen acélosan a test vasmarokkal kiadott parancsa!
Hirtelen megállapodott Mónika tekintete egy könyv gerincén, Horn Gyula: Cölöpök című munkáján. Rögtön Bolgár György jutott eszébe, aki úgy baszik, mint egy cölöpverő. Mindenről már csak „az” jutott eszébe. A folt a selyemalsónemű közepén terjedni kezdett, mint azon a mámorító éjszakán a vörös szín az ország térképén, amikor a megyéken megállíthatatlanul söpört végig a vágy a szocialista képviselőtestületek iránt. Akarta érezni Pista férfiasságát, azt akarta, hogy az erektől büszke makk betöltse levegőért kapkodó szájüregét. És megkapta, amit akart. Az imént még morzsáért kapó ujjai ismét kényszert éreztek, hogy cselekedjenek. Lassan végighúzta őket a bugyin, és dörzsölődésbe kezdtek.
„Jön, jön, jön, a … Baja…” - lihegte Pista döbbent arccal, meglátva a leváltásra ítélt államtitkár beesett arcvonásait. Mónikának azonban erről eszébe jutott a középiskolai kollégium, a csúfolódások, és innen a megalázás, hogy ma itt őt leválthatják. A kétségbeesés azonban feltüzelte a vágyát, hirtelen egészen mélyen magába vette a kultusztárgyat, a szerszámot, amely mintha csak csúfolódna fájdalmas helyzetén, teleköpte a torkát. Mónika riadtan fordult vissza, sós ízű nyúlós nyálat cseppentve hosszú szálon, ziháló mellkasára.
Baja Ferenc nem tétovázott. Csiklandós bajszát Mónika vágytól iszamos vulvájához tapasztotta, és mint a kiscica a tejet egy elkóborolt fárasztó éjszaka után, úgy lefetyelte a női altestet. Mónika, mint mindent megbocsátó gazdasszony, babusgató határozottsággal ragadta meg a szorgosan dolgozó fejecskét, és szorította magához. Három hullámban öntötte el a kéj, megfeszült és zihált, majd hirtelen ellökte magától a ragacsossá vált bajszot.
Ekkor lépett be az, aki miatt ma oly zavartan ébredt. Az új gazda, aki kiakolbólítani készül őt. A másik Feri.
„Nos, akkor ne tétovázzunk!” - mondta a frissen érkezett, határozott férfi. Hirtelen megragadta Mónikát, a tárgyalóasztalra döntötte, és mire a nő felmérhette volna végtelenül kiszolgáltatott helyzetét, a fenekében érezte azt, akit korábban a háta közepébe sem kívánt. A borzongás végigfutott rajta, de tehetetlen volt. Hiába nyitotta volna száját panaszra, mert artikulált hang helyett csak dünnyögő foszlányok remegtették meg a vibráló levegőt: Botka Laci ki tudja honnan előkerülve térdelt az asztalon, és férfiasságát a szájába nyomta. Laci és Feri egyszerre sültek el, két irányból fröcskölve a miniszter asszony mohó testébe. Tudta, hogy innen már nincs visszaút. Tovább kormányozhat. | |
|
|
