Fénykép a polcon
Konokul dobolt az eső az ablakon
Halkan koppant az asztalon
Egy könnycsepp, az utolsó talán
Mikor kopogtak ajtaján
Kerestél, hát itt vagyok
látom mindenki elhagyott
Ne szólj semmit, elhiszem
hiányoztál te is nekem
Kinyitotta és egy kisgyerek állt ott
Halkan köszönt, mosoly játszott
Az arcán, végignézett magán
S csak annyit szólt : Megismersz még talán
A képre nézett a polcon a szüleivel állt ott
A gyerekre újra és amit látott
Annyira szörnyű volt, de szép
Kinyújtotta felé két kezét
Rég nem láttalak, s hiába vártalak
Pedig benned éltem, de nagyon féltem
Sokáig bújkáltam előled
Nem akartam látni mi lett belőled
Mi lett a jövőből amit vártál ?
Mit csináltál, mit csináltál ?
Mit csináltál belőlem
Nem bújkálhatsz többé előlem
Felelős vagy azért a gyermekért
Aki voltál, felelős mindenért !
Akik már semmire se várnak
dobban a hajnal megérkezett
kimondott szavakra ékezet
mint nyakra kötél feszül
a test ébred a lélek csendesül
a külvárosi ég alatt
Minden év egy pillanat
amíg az ember napról-napra él
mindentől és semmitől se fél
Örömtelen mosoly a kifakult arcokon
a nyomor minden este bekopog az ablakon
a kimondott szavak a semmibe szállnak
az álmok illúzióvá válnak
vannak akik már semmire se várnak
az álom végetért
minden nap egy harc az életért
itt az ember mit tehet
megpróbál élni ahogy lehet
mit hoz a holnap kit érdekel
a csend szenvedésről énekel
összemosva múltat és jelent
a jövő itt csak pár órát jelent
de ha átnéznél a kényelem falán
lehet, hogy te is látnád talán
hogy a szürke betonházak között
emberek élnek a falak mögött
de amíg a nyomornegyedek állnak
a városban szellemekként járnak
akik már semmire se várnak
Múló állapot
Megszületsz, s rögtön beidomítanak
a gyermekkorod csak egy pillanat
megtanulod, hogy mindennek ára van
s hogy az igazság igazságtalan
és a legvégén a saját szemeddel láthatod
hogy az élet nem más, csak egy múló állapot
felnősz lassan és gondolatok helyett
keresel egy jó munkahelyet
minden nap ezerszer mondod el
magadnak:nem én rontottam el
Furcsa álmok kísértenek
s néha még elhiszed
hogy szép lehet
s hajnalban döbbensz rá
hogy tévedés
minden ébredés
hogy mi lesz belőled nem te döntöd el
a hatalmas kar téged is átölel
s ha ő vagy a sírás fojtogat
kimondod halkan:már nem vagy önmagad
egy jelre vársz csupán
ami a múltad asztalán
lehet hogy már régen ott van talán
az eltörött
emlékek között
ki kell nyitni a szemed, hogy megtaláld
és ha késő lesz már csak akkor döbbensz rá, hogy az élet múló állapot
valamit tenni kell
valamit adni kell
nem szabad hagyni hogy úgy múljon el
az élet
hogy ha kérded
mért is élek,
már senki nem felel
A lelkem kell neki
Karjaiban ébredek minden reggel, s este vele alszom el
Álmaimra is ő figyel
Arcomra mosolyt fakaszt és néha könnyeket
Kezembe adja a könyveket
R: Megvéd magamtól és eltakar
Vigyáz rám, rosszat nem akar
Csak a lelkem kell neki
Megmosdat s ruhát ad rám, magamtól már nem is tudnám talán
Hogy mihez kezdjek az ébredés után
Dolgozni küld s én elhiszem, mindezt magamért teszem
Pedig erősen fogja két kezem
Néha kitörnék karjaiból, de visszatart a kép
Ahogy a hajléktalan a járdaszigetről félve az útra lép
Vigyáz rá, hogy mindíg tudjam, mi történhet velem
Ha rossz vagyok, hát lehajtom fejem és engedelmeskedem
És elhisszük, hogy szabadok vagyunk
mi fontos lehetne mindent odadunk
Egy egyszerűbb életért
És elhisszük,hogy vele majd könnyebb
pedig tudjuk jól,hogy nem ejt majd könnyet
Ha az egész véget ér
Itt már nem élnek emberek
Mikor kialszanak a fények
Elhalkulnak a hangok
A gondok
Is aludni térnek
S akik nappal élnek
Az ablakok mögött
Lefüggönyözött
Szobákban csenben félnek
R: De reggel a város új arcot ölt
úgy futsz karjaiba mintha nem sejtenéd
Tegnap éjjel újra öl
Döcögve indul a hajnal
Fénytelen szemek
Kísértenek
Utamon a zajjal
És mosolyra húzza a számat
Minden gyermeteg
Beteg
Lélek, mert engem várnak
Hallgat, rám hallgat az Isten
Járt nálam mikor itt volt Pesten
Elmondtam mindent neki
Bólintott, hogy elhiszi
Mégsem segít,
Mert rajtunk már nem lehet
Velünk már semmit nem veszít
Itt már nem élnek emberek !
Dobban a szív, ha érzi szagát a vérnek
Hibátlanok vagyunk, hisz csak az ember téved
Egyre többször érzed, ha megütik az arcod
Ez már régen nem a te harcod
Végzünk magunkkal lassan, nem kellenek a fegyverek
Itt már nem élnek emberek
Mi értelme van
Eszmerendszerek közt vergődő értelem
Bilincsbe zárt kezek közt reszkető félelem
Nem tanultunk semmit, talán már nem is fogunk
Ellenséget keresve megtaláljuk önmagunk
R:Még mindíg bizonytalan
hogy mi értelme van
Néha annyira komolytalan
mi értelme van ?
Vad álmokkal kísértve ténfergünk hontalan
tépjük mit elérhet két kezünk, okkal és oktalan
Bukott célokhoz adjuk nevünk
S talán elmondhatjuk: nem volt hiába életünk
S hogy elviseld valamilyen szinten
hogy ellened dolgozik minden
Bódítod magad mert talán úgy könnyebb
és hiszed, hogy nem érnek semmit a könnyek
ha elfogy a vágyad vagy elfogy a pénzed
s mi idáig elhozott már régen nem érzed
feküdj le csendben és kérd meg hogy múljon el
amit magad ellen teszel a lelked soha nem felejti el
Napról napra élünk
résnyire szűkült szemmel nézünk
át a remény falán ütött résen
pedig már egészen
közel volt, de mégse lesz
minden amit gyűlölsz vagy szeretsz
az esély újra megadatott
kaptál még egy holnapot. |
