Nem érdekel
Nem érdekel haza,
se igazság bölcs szava,
vagy édes piros arcod mosolya -
nem érdekel, nem érdekel.
Utálom az embert,
a millió felesleges tettet,
a sok megváltozni vágyó tervet -
utálom, utálom.
Utálom szép fa virágát,
hűtlen ágyad forróságát,
szemeid vadságát,
érzelmeim tőled vezérelt tudatlanságát.
S meghalok mégis, mégse magamért,
e nemtörődöm, galád jellemért -
utálom, utálom.
De csodálom e röhejt,
velem történő megannyi közhelyt,
és mégis, annyira mégis édes,
felcserélni biztosat, szeretni a szennyet.
Hemperegni, kimondani mindent,
alázkodni térdednél, lenyalni véred -
csodálom, csodálom.
És élvezem e kegyetlen létet,
a mámoros részegséget, a szajhát,
a bíborban hazudó pápát,
a gyötrődő, izzadt szolgát.
Ítélj el, és köpj rám!
S hazudd, te nem így írnád,
te nem lennél ily mohó s kegyetlen,
hogy nem láttad magad bennem -
élvezném, élvezném.
És meghalnék érted bármikor, Kedves,
szabad ég alatt, csak mi lennénk tiszták, hófehérek... | |
|
|
