Egy kiadós teremfoci után, némi önmeggyőzési procedúra közbeiktatásával mégiscsak úgy döntöttem, hogy megnézem a Liars-t, legalább kiderül, milyen hely is ez a Szilvuplé. A lépcső aljában a beléptető-szervező hölgytől megtudtam, hogy a zenekarnak vannak sztár-allűrjei (ezek mibenlétét nem firtattam). Odabenn meglehetősen sokan voltak, de mivel nem vagyok elég sub-underground arc, nem láttam hirtelen ismerőst, ezért vettem egy, a hőfokához képest mindenképpen drága sört. Kissé szokatlan volt nem-punk közönséget látni, átfutott az agyamon, hogy hiba volt levenni a focin használt magas szárú fehér tornacipőm, biztos könnyebben asszimilálódnék. Persze akart asszimilálódni a fene (a fotoszintézis óta tudom, milyen bonyolult is az), ezért pontban 21:00-kor elfoglaltam helyem a színpaddal szemben, olyan távolságra, amiről azt gondoltam ideális lesz, hisz nem zavarnak majd a korai Földes László-imitátorok, de látni azért fogok. Tévedtem, mivel a közönség műélvezete az erőteljes bólogatásban kimerült, három nálam is magasabb arc pedig besétált elém.
Öt perc után a színpadra felsétált két srác, a rokkendrollosabb kinézetű beült a dobok mögé, a jólszituáltabb srác pedig cipőbámulós stílusban közölte, hogy kik ők, meg hogy milyen rendesek vagyunk, hogy eljöttünk. Aztán felvett egy gitárt, és bele is kezdtek. Egy perc zörej múlva előkerült a frontember, el is foglalta egyik kedvenc helyét a lábdob tetején, háttal nekünk („set fire 2 the shyre”, hirdette az overáll-szerű felsőjének hátoldala – hogy az elejére mi volt írva, számomra örök talány marad). A fickó fejére ekkor még egy fekete-piros kockás kendőszerűség volt kötve, amitől hamarosan megszabadult. Ezen kívül egy hálóingszerű fellépőruhát viselt, és próbált időnként messianisztikusan viselkedni, ami elég jól ment imitt-amott. Belakta a színpadot, birizgálta a terem tetejéről lelógó cuccokat, néha fetrengett a keverőpulton, rázta a haját, álldogált a lábdobon, de főleg ég felé nyúló balkezének mutatóujjával kísérte előadását. Ja és egy „die!die!” vezérmotívumú számban próbálta a nyakánál fogva egy huzallal falhoz kötni a dobost. Ha a gitáros srác épp effektezett keményen, vagy segített dobolni, akkor felkapott egy gitárt is a készletből, bár legnagyobb sajnálatomra a bassgityóhoz nem nyúlt, amíg jelen voltam. Rájöttem, hogy ha sok a reverb az éneken, semmit nem értek a felkonfokból. Egyébként elég sokszor poénkodtak „magyar” dolgokon (pld.: „a most következő szám első szava magyarul is érthető: „jeeeeeeeeeeeeeaaaaaaaarrrrrrrrrrrrgggggghhhhhhhhhhhh”), ezért el is neveztem az énekes pacákot Gábornak. A már említett gitáros srácnak egyébként szerintem komoly derékbántalmai lesznek hamarosan, hiszen végig meggörnyedve nyomta, hol dobolt, hol meg a rengeteg effektet tekergette.
Na de milyen is volt a zene? Alapvetően nem rossz, de még mindig nem döntöttem el, hogy tetszik-e ez nekem igazán. Nem túl bonyolult dobtémák, párosítva ugye szintén nem túl bonyolult, de kitekert gitárszólamokkal, melyek remekül kísérleteznek a monotónia határainak kitágításával. Voltak lazább, lassabb szerzemények, amikor Gábor énekelt viszonylag magasan és tisztán, meg voltak zúzósabb, ordibálósabb dolgok természetesen. Legtöbbször meg ezek kombinálva, a már említett monotóniát ügyesen ellensúlyozva. Talán a második dal volt a legpankosabb, amolyan slágerszerű. Volt mindenféle effekt, de elég kellemesen adagolva, még engem sem idegesített, pedig nem vagyok nagy barátja az ilyesminek. Tipikusan ilyen „tudja Isten, hogy mi okból szeretem, de szeretem” zene volt (már annak, aki szereti, ugye), bár szerintem ez otthoni hallgatásra inkább való, mint koncertre. Azt pedig szintén nem döntöttem el, hogy a disszonanciát szándékosan érik el, vagy egyszerűen nem hangolnak be (persze ez is lehet szándékos). 21:52-kor sajnos el kellett sietnem (bár ha kifelé menet jól értettem, épp az utolsó számhoz készülődtek), mert vonathoz kötött vidéki nyavalyás vagyok. Elmenőben még hallottam a szakértő közönség egyik tagjának kontextusból kiragadott „17 évesen jobb punk-zenekart csináltunk” kezdetű mondastát, ami persze lehet nem a Liars-re vonatkozott, másrészt abszolút hihető.
Miután egy fejszámolóművész kalauzt meggyőztem arról, hogy nem kell 2162 forintot kifizetnem azért, mert a Köki helyett volt képem a Nyugatinál felülni a vonatra, bele is kezdhettem a szülinapi Hrabal könyvem olvasásába. Hazafelé trappolva még találkoztam egy Erinaceus Concolorral. A süni elég barátságos volt, de azért két perc egyoldalú társalgás után mégis inkább odébbállt.
ui.: ”… hát ilyesmik vannak. Kiengednek valakit a börtönből, világos, hogy hozzánk jön átöltözni a templomba. A koszos inget padba dugja, vagy a mellékoltár mögé. Aztán a részegek! Az ajtó mögött kiokádják magukat, és akkor az esperes átszellemülten még azzal jön, hogy „Keresztények vagyunk, és sok, sok mindent meg kell tudnunk bocsátani egymásnak”. Érti?! Az esperes úr megbocsátja, én meg takarítsam el. És közben én diétás étterembe járok. Hát így van ez, most pedig elfűrészelünk még egyet…
- Melyiket? Azt a kétszárnyút, vagy azt, amelyik úgy fest, mintha diszkoszt dobna?
- Talán inkább azt, amelyik úgy csinál, mintha szvingelne. Tudja, Hantá, csak a szerelmesek viselkednek rendesen a templomban. Megbújnak valamelyik oszlop mögött csókolódzni, és ez végeredményben még a mennyei hierarchiának is kellemes lehet. Rosszabb volt, amikor egyszer egy fiatalasszonyra bukkantam, amint a szószék alatt igazgatta a harisnyakötőjét, és még neki állt feljebb: „Hallja, maga disznó, nem tud elfordulni?” Én mondom magának, Hantá, ha van Isten, hát akkor kötélidegeinek kell lennie… - beszélte halkan a sekrestyés, miközben fűrészelték a szvingelő angyalt.”
| |
|
|
