Douglas Adams:
Keksz
Ez az egész tényleg megtörtént egy valós személlyel, és ez a valós személy én
vagyok. Épp a pályaudvarra mentem.
Ez 1976 áprilisában volt Cambridge-ben, Angliában. Kicsit korán érkeztem. Rosszul
tudtam a vonat indulását.
Vettem magamnak egy újságot, hogy megfejtsem a keresztrejtvényét, meg egy kávét és
egy csomag kekszet.
Odamentem, és leültem egy asztalhoz. Azt akarom, hogy elképzeljék a helyszínt.
Nagyon fontos, hogy maguk előtt legyen a kép. Itt az asztal, az újság, a csésze
kávé, a csomag keksz. Egy fickó ül velem szemben. Teljesen átlagos kinézetű,
öltönyben, aktatáskával. Nem úgy tűnt, mintha valami különös dologra készülne. A
következőt
csinálta: hirtelen előrehajolt, felvette a csomag kekszet, kinyitotta, kivett egyet
és megette.
Na most, azt kell mondjam, ez az a dolog, amit az angolok nagyon rosszul kezelnek.
Semmi sincs a hátterünkben, neveltetésünkben, oktatásunkban, ami megtanítana
bennünket, hogyan bánjunk azzal, aki fényes nappal az orrunk elől ellopja a
kekszünket. Tudják, mi történne, ha ez Los Angeles belvárosában történt volna?
Villámgyors tűzharc kerekedne, helikopterek érkeznének, a CNN, tudják... De végül,
azt tettem, amit minden rámenős angol tett volna: nem vettem róla tudomást. Az
újságba mélyedtem, kortyintottam egyet a kávémból, próbáltam egy megfejtést
kitalálni a lapban, semmi mást nem tudtam csinálni, és azon gondolkodtam: "Mit fogok
csinálni?"
Végül azt gondoltam, "Nincs más hátra, meg kell tennem", és nagyon erősen próbáltam
nem észrevenni a tényt, hogy a csomag rejtélyes módon már nyitva van. Kivettem
magamnak egy kekszet. Gondoltam: "Ezzel lefegyvereztelek!" De nem, mert néhány
pillanat múlva megintcsak ugyanazt csinálta. Vett még egy kekszet. Miután az első
alkalommal nem szóltam, másodszorra valahogy még körülményesebbnek tűnt előhozakodni
a témával. "Ne haragudjon, nem tehetek róla, de észrevettem, hogy..." Úgy éreztem,
ez nem igazán működik.
Így mentünk végig az egész csomagon. Amikor azt mondom, hogy az egész csomagon,
mindössze körülbelül nyolc darabra gondolok, de nekem egy egész életnek tűnt. Ő vett
egyet, én is vettem egyet, ő vett egyet, én is vettem egyet. Végül, amikor
befejeztük, ő felállt és elsétált. Illetve előbb jelentőségteljes pillantást
váltottunk, aztán ment el, én meg megkönnyebbülten felsóhajtottam és kényelmesen
hátradőltem.
Néhány pillanat múlva beérkezett a vonat, úgyhogy felhajtottam a maradék kávémat,
felálltam, felvettem az újságot, és az újság alatt ott volt a kekszem. Az a
fantasztikus ebben a történetben, hogy valahol Angliában az utóbbi negyedszázadban
élt egy tökéletesen átlagos fickó pontosan ugyanezzel a történettel, csak ő nem
ismeri a csattanót.
| |
|
|
