Így elképzelheted, hogy nem voltam egészséges, sem testileg, sem lelkileg. Vérszegény voltam, és rettenetes depressziók gyötörtek. Tizenhat éves koromban, egy tüdőgyulladás után hallucinációim kezdtek lenni. Mikor olvastam, sokszor őgy éreztem, hogy valaki áll a hátam mögött, és belenéz a könyvbe, amit olvasok. Hátra kellett fordulnom, hogy meggyőződjem róla, hogy nincs ott senki. Vagy éjszaka rettenetes rémülettel arra ébredtem, hogy valaki áll az ágyam mellett, és néz engem. Persze nem volt ott senki. És állandóan szégyelltem magam. Családomban helyzetem lassanként tarthatatlanná vált állandó szégyenkezésem miatt. Ebéd közben egyre elvörösödtem, és egy időben már a legkisebb ok is elég volt, hogy úgy érezzem, hogy rögtön sírva fakadok. Ilyenkor kiszaladtam a szobából. Tudod, hogy szüleim mennyire rendes emberek; képzelheted, mennyire meg voltak döbbenve, és fel voltak háborodva, és hogy bátyáim és Edit mennyit gúnyolódtak. Végre odáig ment a dolog, hogy kénytelen voltam azt hazudni, hogy fél háromkor külön francia órám van az iskolában, és így magamban ebédelhettem, korábban, mint a többiek.
Azután lassanként sikerült úgy intéznem, hogy a vacsorát félretették nekem.
Mindehhez azután hozzájárult, mint legszörnyűbb szimptóma, az örvény. Az örvény, így, ahogy mondom. Időnként úgy éreztem, hogy megnyílik mellettem a föld, és egy rettenetes örvény szélén állok. Az örvényt azért mégsem kell szóról szóra venned, sose láttam ezt az örvényt, nem volt vízióm, csak éppen tudtam, hogy ott van az örvény. Illetve azt is tudtam, hogy nincs ott, csak képzelem, hiszen tudod, milyen komplikáltak ezek a dolgok. De annyi tény, hogy mikor elfogott ez az örvény-érzés, nem mertem megmozdulni, nem tudtam egy szót sem szólni, és azt hittem, hogy mindennek vége van.
...
És azt is meg kell mondanom neked, bár nehezemre esik erről beszélnem, még ennyi bor után is, de a feleségemnek erről is kell tudnia: nagyon szerettem én lenni az áldozat. Már reggel arra gondoltam, és egész nap arra vártam, igen...
- Miért szerettél áldozat lenni? - kérdezte Erzsi.
- Hm ... hát erotikus okokból, ha érted, hogy gondolom ... igen. Később magam találtam ki azokat a történeteket, amelyekbe kedvem szerint áldozat lehettem. Például ilyeneket (a mozi kezdte már akkor irányítani a fantáziát): hogy Éva mondjuk apacslány, akkoriban arról szóltak a filmek, elcsal engem egy apacstanyára, ott leitat, azután kirabolnak és megölnek. Vagy ugyanezt történelmibben: megjátszani Judit és Holofernes históriáját; azt nagyon szerettem. Vagy orosz tábornok vagyok, Éva kémnő, elaltat és ellpja a haditervet. Tamás esetleg nagyon ügyes szárnysegéd, aki üldözőbe veszi Évát, és visszaszerzi a titkot, de Éva sokszor őt is ártalmatlanná tette, és az oroszok rettentő vereséget szenvedtek. Az ilyesmi ott alakult ki, játék közben. Érdekes, hogy ezek a játékok Tamásnak is nagyon tetszettek, és Évának is. Csak éppen hogy én mindig szégyelltem magam értük, és ma is nagyon szégyellem, amint beszélek róla, ők pedig nem. Éva szeretett az a nő lenni, aki megcsalja, elárulja, megöli a férfiakat, Tamás meg én szerettünk az a férfi lenni, akit megcsalnak, elárulnak, megölnek vagy nagyon megaláznak ...
Mihály elhallgatott és ivott. Erzsi egy idő után megkérdezte:
- Mondd, szerelmes voltál Ulpius Évába?
- Nem, nem gondolnám. Ha mindenáron azt akarod, hogy szerelmes voltam valakibe, akkor inkább Tamásba. Tamás volt az ideálom, Éva inkább csak ráadás és erotikus eszköz ezekben a játékokban. De azt sem szívesen mondanám, hogy szerelmes voltam Tamásba, mert ez a kifejezés félreérthető, még azt gondolnád, valami beteges homoerotikus kapcsolat volt közöttünk, pedig erről szó sem volt. A legjobb barátom volt, a szó nagy kamaszkori értelmében, és ami beteges volt a dologban, az, előbb mondtam, egészen más és mélyebb természetű volt.
...
Igen. Az elsőről már előbb kellett volna beszélnem. Az tulajdonképpen fontosabb is volt és sokkal rettenetesebb. Még tizenhat éves korunkban történt, tehát barátságunk elején. Egy nap szokásom szerint beállítottam hozzájuk. Évát egyedül találtam, szokatlan elmélyedéssel rajzolgatott valamit. Azt mondta, hogy Tamás felment a padlásra, várjam meg, mindjárt lejön. Tamás akkoriban gyakran ment fel a padlásra kutató expedícióra, a régi ládák közt sok mindent talált, ami a régiségkedvelő fantáziáját foglalkoztatta, és amit játékainknál felhasználhattunk; különben is egy ilyen régi ház padlása nagyon romantikus hely. Nem voltam tehát meglepve, és türelmesen vártam. Éva, mondom, szokatlanul csendes volt.
Egyszer csak elsápadt, felugrott, és sikítva hívott, hogy menjünk fel a padlásra, nézzük meg, mi van Tamással. Nem tudtam, miről van szó, de rémülete rám is átragadt. A padláson már meglehetősen sötét volt. Mondom, zegzugos, óriási, régi padlás volt, mindenféle titokzatos deszkaajtók nyíltak, és a folyosón időnként ládák és deszkák álltak keresztbe, a fejemet is beütöttem alacsony gerendákba, és váratlan lépcsőkön kellett fel- és lerohanni. De Éva habozás nélkül szaladt a sötétben, mint aki tudja, hogy hol lehet Tamás. A folyosó legvégén egy alacsony és nagyon hosszú fülke volt, és a végén egy kis, kerek ablak világossága látszott. Éva megtorpant, és sikoltva kapaszkodott belém. Az én fogam is vacogott, de már akkor is olyan voltam, hogy a legnagyobb félelem tesz váratlanul bátorrá. Bementem a sötét fülkébe, magam után vonva a belém kapaszkodó Évát.
A kis, kerek ablak mellett ott lógott Tamás, vagy egy méter magasságban. Felakasztotta magát. - Még él, még él - sikította Éva, és egy kést nyomott a kezembe. Úgy látszik, nagyon jól tudta, hogy Tamás mire készül. Egy láda állt ott, nyilván Tamás erre állt fel, hogy a hurkot fent a gerendához erősítse. Felugrottam a ládára, elvágtam a kötelet, és a másik karommal átöleltem Tamástm, és lassan leeresztettem Évának, aki kioldotta a nyakán a kötelet.
Tamás nemsokára magához tért, csak pár perce lehetett, hogy felakasztotta magát, nem történt semmi baja.
- Miért árultál el? - kérdezte Évától. Éva nagyon szégyellte magát, és nem felelt.
Idővel azután óvatosan megkérdeztem, hogy miért tette ezt.
- Kíváncsi voltam, hogy milyen - mondta Tamás egykedvűen.
- És milyen? - kérdezte Éva tágranyílt szemű kíváncsisággal.
- Nagyon jó volt.
- Sajnálod, hogy levágtunk? - kérdeztem, most már én is némi lelkiismeret-furdalással.
- Nem. Ráérek. Majd egyszer máskor.
/Utas és holdvilág/ | |
|
|
