Két, súlyosan beteg ember feküdt ugyanazon kórteremben.
Egyikük minden nap délután felült az ágyban egy órácskára, hogy
ezzel
megmozgassa a szervezetét.
Az ágya a kórterem egyetlen ablakához közelebbi volt.
A másik beteg ember egész nap csak feküdt az ágyában, a plafont
bámulva.
Beszélgettek a családról, feleségről, gyerekekről, a katonakorukról, a
nyaralásaikról, ahogy az szokásos ilyen helyzetben.
Az az ember, aki az ablaknál feküdt, minden délután, amikor felült,
azzal
töltötte az időt, hogy elkezdte közvetíteni a másiknak, mit lát az
ablakon
át a kinti világból.
A másik ágyon fekvő embert egy idő után szinte csak ezek a színes
beszámolók tartották életben, már alig várta őket, ez volt minden
változatosság az életében.
Az ablak egy kellemes , tavacskával díszített parkra nézett.
Vadkacsák és hattyúk úszkáltak a tavon, és gyerekek játszottak
távirányítós
játékhajóikkal rajta.
Szerelmespárok üldögéltek a színes virágágyások mellett órákig,
egymásba
felejtkezve. Miközben az ablak melletti beteg kimerítő részletességgel
írta
le a kinti világot , a másik, folyton fekvő behunyta a szemét és maga
elé
képzelte a látványt.
Egy meleg délutánon az ablak melletti ember egy, a parkon átvonuló
karneváli menetről beszélt.
Bár a folyton fekvő ember nem hallotta a zenészeket, maga elé
képzelte őket
a másik érzékletes leírása alapján.
A napok és hetek teltek.
Egy reggel a betegeket fürdetni készülő nővér az ablak melletti
embert
élettelenül találta az ágyában, mert az éjjel csendben elaludt örökre.
Elszomorodva hívta a személyzetet, hogy kivigyék az elhunytat.
Amint alkalom kínálkozott rá, a korábban a belső ágyon fekvő beteg
kérte,
hogy a másik ágyban fekhessen.
A nővér szívesen segített, kényelembe helyezve ott azon az ágyon,
majd
magára hagyta.
Lassan, fájdalmaktól gyötörve az ablak felé fordult az ember, és
megdöbbenve látta: az ablak egy tűzfalra néz.
Megkérdezte a nővért, mi történhetett az eltávozott szobatárssal,
hogy
olyan szépnek festette le az ablakon túli világot.
A nővér elárulta, hogy az az ember vak volt, nem láthatta a falat
sem.Valószínűleg csak bátorítani akarta Önt! - mondta a férfinak.
Tanulság: igazi boldogság boldogabbá tenni másokat, nem törődve
saját
helyzetünkkel.
Bajainkat megosztva csökkenthetjük őket, de ha derünket és
boldogságunkat
osztjuk meg másokkal, megsokszorozzuk azt.
Minden nap
ajándék az
élettől, így becsüld meg a napjaidat, melyek száma -bármilyen sok is
jusson - véges.
| |
|
|
