Punk Portál - 2019. augusztus 18.





 

Csirkepogó - Csupafül


Írta:
Feltöltötte: kal0z
Ekkor: 2007. jan. 4. csütörtök - 17:55

Jaj, jaj Drága Nyájas Olvasók! Ha Önök azt tudnák, hogy én mennyire, hogy én mily nagyon, hogy én hogy utálok lemezkritikát írni! Először is, mert lusta vagyok, és mindenféle munkától irtózom. Másodszor, mert én is zenélgetek, ezért - bár imádok kritizálni - nem túl ildomos dolog olyan hibákat felhánytorgatni, amilyeneket magam is elkövetek. Harmadszor meg nagyon szeretem a Dokit, tehát ha egy borzalmas Csirkepogó-cédét küld nekem, akkor most vagy hülyét csinálok magamból és megdicsérem, vagy megsértem. Na most szerencsére a cédé egyáltalán nem lett borzalmas, sőt! (Így a probléma egy része megoldódott, a másik fele sajnos továbbra sem, mert a kritikát így is, úgy is meg kell írnom.)

Amikor beraktam a lejátszóba, az volt az első élményem, hogy ez a lemez furcsamód meg van keverve. A Csirkepogót ugyanis főleg koncertekről ismerem, ahol viszont – underground zenekarról lévén szó - tudvalevőleg borzalmasan kevernek műkedvelő vagy inkább valóban kedvetlen technikusok. Itt viszont minden a helyén van. Az ének belépéséig tiszta hardrock a kezdés, aztán az énekessel (szépen megvokálozatva saját magával), kap egy kis ízt az egész– nagyon korrekt.

A lemeznek amúgy szerintem az eleje a legütősebb: rögtön a második legjobb számmal kezdődik és a legjobbal folytatódik. A Sehova sem utazó dal és a Bóbita nagyon jó kis kerekre írt dalok, szellemes szöveggel. Az utóbbinál elsősorban nem a jól megválasztott versszerződre (Weöres Sándor) gondolok, hanem pl. a finom kis poénokra. Vagy az olyan fordulatokra (miket különösen szeretek), amikor visszautalnak egy addig jelentéktelennek hitt korábbi sorra (pl. a két nőre vagy a szabadnapos Istenre). Le a kalappal!

A zene elég nehezen meghatározható, de leginkább valami korai "Judit és a zenemanókra"* emlékeztet egy kis punkos zamattal – Csirkepogóék biztos másképp definiálnák. Minthogy biztos másként gondolkodnak az utolsó számról is, amit szerintem kár volt instrumentálisan felrakni, mert így nem igazán állja meg a helyét, pedig jó kis dal lehetett volna. Egy kicsit olyan, mintha elfogyott volna a stúdióidő és az éneksáv nem került volna fel rá.

Zeneileg nagy kedvencem a Dal a TV-ről, mert imádom a hard-swinget vagy mit, és ebben olyan bájos dallamfordulatok vannak, amik ismerősen csengnek a stílusból adódóan, de még sem jutottak volna eszembe ezek a „maguktól értetődő” megoldások. Kis remekmű!

Hogy még egy utolsót kritizáljak - mert bár dolgozni nem, kritizálni imádok - nekem néhol kicsit túl szájbarágósak a szövegek. De tényleg csak néhol, és tényleg csak nekem. Az az érzésem, mintha ezzel akarták volna bizonyítani, hogy „igaz, hogy ez a lemez könnyed, derűs és szellemes, de tudunk mi ám mondanivalós számot is írni”. Pedig egyrészt a nem ennyire direkt CSP-részekben is nagyon sok mondanivaló lapul, másrészt meg a közhelyes mondanivalót is lehet szellemesen csomagolni. Ilyen például a Sokféle nép, amelyiknek végig nagyon eltalált a szövege, de refrénben kicsit esik a színvonal: ott szeretnék megmondani miről is szól a dal. Könyörgöm fiúk! Zseniálisak tudtok lenni! Nem muszáj lebutítani a dalokat, csak azért, hogy mindenki megértse. Magára vessen, aki nem érti (megjegyzem, a jó számokat az is élvezheti, aki nem érti). De még egyszer: ez lehet, hogy csak az én sznob ízlésem szerint ilyen, közben meg a Sokféle nép nemzedéki himnusz lesz - mert amúgy lehetne.

Na de nehogy aránytévesztésbe essem: ez egy nagyon jó kis album, két-három potenciális slágerrel, és ami a legfőbb érdeme: nagyon erős a szövegvilága. Messze veri a magyar underground átlagát. A mainstreamet is persze, de az nem jelent semmit.

És a grefcstekrőt is, de az sem jelent semmit.

*Doki a kritikus által írt zenekar nevét önkényesen
megváltoztatta. :)