Punk Portál - 2019. május 25.





 

The Appleseed Cast - Perregrine


Írta: csabeeka
Feltöltötte: csabeeka
Ekkor: 2006. júl. 18. kedd - 21:38

Az Appleseed cast eléggé befolyásolta néhány évvel ezelőtt a zenei izlésem. No, nem arról van szó, hogy megváltozott volna, mindössze szélesedett valamelyest. Aki nem ismerné őket, az vagy tegyen egy próbát, esetleg mégjobb ha nem tesz. Nagyjából gondolom azért mindenki hallott már róluk, hiszen két éve még fel is léptek Budapesten az A38 hajón. Mivel nagy divat az emogyűlölet, gondoltam írok egy ilyen zenekarról, hátha engem még nem utál annyira a nyájas olvasó.

Az AC (nevezzük így az egyszerűség kedvéért, és persze hogy ne kelljen annyiszor leirnom) a '90-es évek közepe tájékán kezdte el működését a Kansas állambéli Lawrence városában. 1998-ban jelent meg a zenekar debütáló lemeze The end of the ring wars címmel, és mondhatni egyáltalán nem futottak be, hiszen nem csak Európában, de még az Atlanti-óceán másik oldalán is nagyon kevesen ismerték a zenekart. A lemez igazából a felejthető kategóriába tartozik, bár beskatulyázni elég nehéz lenne. Mondjuk legyen kisérletezős rock zene, és akkor levettem saját vállamról a terhet, és nem kell tovább az indulás történetével szenvedni. Ami igazán áttörést jelentett az a következő lemez volt, a Mare vitalis. Itt sütötték rá valószinüleg a bandára az emo jelzőt, ami úgy nagyjából azért fedi is a valóságot, meg nem is. Tény, hogy érzelmesebb szövegek vannak a lemezen, viszont zeneileg nem igazán hasonlít más hasonló titulust kapott zenekarhoz. Zeneileg elég progresszív, igazán sokmindenhez nem tudnám hasonlítani. Van pár felejthetetlen nóta a lemezen, a legnépszerűbb talán a Fishing the sky. Én is ezt hallottam először, ha jól emlékszem. A Mare vitalis után szerződtek a Deep elm kiadóhoz, ami köztudottan félresfésült hajú zenekarokat adott ki már akkoriban is. Kiadták a Low level owl vol. 1-et, ill. rá két hónapra a vol 2-t is. Gyengébbek mint az előző lemez, vagyis nekem sokkal kevésbé tetszik. Túl sok az instrumentális rész, az ének is halk, és erőtlen. A következő anyag a Lost songs, csak egy válogatás volt az első lemez idején készített kiadatlan számokkal, semmi különös. Egyszer talán már meghallgattam, de valószínüleg nem igazán foghatott meg, vagy nem figyeltem eléggé.
Nagyjából ekkor jelent meg, a gitáros-énekes Chris Crisci, és a másik gitáros Aaron Pillar egy számomra tök ismeretlen dobossal kiegészülve létrehozott Hundred hands debütáló anyaga. Ott Pillar énekel, és az a 6 dal teljesen rendben van. De kalandozzunk vissza szépen az AC-hez. Ekkortájt kezdenek ismertebbek lenni az öreg kontinensen is, sokan a Radiohead-hez hasonlítják őket, nem alaptalanul, de azért szerintem van különbség a két zenekar között. 2003-ban jelent meg aztán a Two conversations, amire az előző két post-rock-osabb lemez után már simán rá lehet sütni az indie-rock kategóriát. A lemez hangulata zseniális, tökéletesen van megkomponálva minden egyes tétel. A szövegek személyes hangvételűek, mint az eddigi anyagokon mindig, ebben nincs újdonság.

Na és akkor, ha már ideáig eljutottunk akkor essék pár szó az idei év elején megjelent legújabb nagylemezről a Perregrine-ről. Ott folytatják ahol az előző lemezen abbahagyták. Egy hangulatos, instrumentális introval kezdődik minden. Majd jönnek a jobbnál jobb dalok szép sorjában. Igazából féltem, hogy nagyon gyenge lesz, hiszen az első kedvenc(Mare vitalis) után is kiadtak kettő, de inkább három, számomra kevésbé érdekes lemezt. Szóval csak titokban reméltem hogy ez nem ismétlődik meg majd a Two conversations után, és hál' istennek minden a legjobban alakult. Csak egy-két instrumentális téma, szóval már ez előre vetítte hogy nem fogok csalódni az új lemezben. Ez még mondjuk nem garancia, de az AC kétségkivül legunalmasabb pillanatai az instrumentális részek. Nehéz írni magáról a zenéről, ha nem akarunk csak egy stílust ráhúzni. Egy kicsit furcsa volt az első pár hallgatásnál az album, talán kicsit több elektronika, és effekt van belesürítve, és a Ramones gitártémákon nevelkedett gyomrom elsőre nem akarta bevenni. A dalok hangulata teljesen elvonja minden másról az ember figyelmét. Szóval vezetéshez nem a legtutibb zene. Észrevehető hogy minden egyes dal addig lett gyúrva, amíg teljesen össze nem állt, és a legjobb nem lett. Elpepecseltek vele mondjuk jó sok időt. Minden szám minden részlete a helyén van. Mondjuk szerintem egy-két nótát lehagyhattak volna, 54 perc nekem sok egy lemezből. Egy tisztességes album csak a legritritkább esetben haladja meg a 35 percet. Mondjuk ezt egy Dream Theater fannak nem valószinű hogy meg tudnám magyarázni. A Perregrine meghaladja, és talán ez a legnagyobb negatívum, hogy képesek voltak három számmal is többet írni az előző lemezhez képest. Hatalmas csalódás volt, hogy nem jutottam ki a bécsi koncertjükre, de él bennem a remény, hogy egyszer még sikerülni fog! Akit nem ismerné a zenekart, és kiváncsivá tettem az hallgasson bele a zenekar májszpész oldalán. Egy barátom, aki inkább old school hc-t hallgat, mondta nekem, hogy szerinte szar, de ennél gyorsabban semmire nem tud elaludni.

A terjedelmet figyelembe véve, ez inkább lett egy zenekar bemutatója mint lemezkritika, de hát annyi baj legyen!
Itt lehet belehallgatni:
http://www.myspace.com/theappleseedcast