Punk Portál - 2019. augusztus 19.





 

The Evens


Írta: Vargyai
Feltöltötte: csabeeka
Ekkor: 2005. nov. 11. péntek - 02:51

Hadd kezdjem egy vallomással: én is azok közé tartozom, akik lopják a zenéket. Az orvul elcsent hanganyagokat mindig szeretem külön könyvtárakba rendezni műfajok szerint. Általában ez simán megy, „te jobbra, te balra”, nincs itt semmi vész. De mi a faszt csináljon az ember akkor, ha Ian Mackaye kiad a barátnőjével (a Ted Leo & The Pharmacists dobosáról, Amy Farina-ról van szó, aki Warmers-ben zenélt Alec Mackaye-el. Erre mondják, hogy családban marad?) egy Poplemezt? Igen, ez egy vegytiszta poplemez, kellemes fülbemászó dallamok, dúdolható sorok, csak úgy felteszi az ember és tud mellette harmonikusan létezni, senki sem zavarja a másikat. Eközben a képzettebbeknek végig fut az agyán, hogy ki is ez a Mackaye, és mennyi mindent tett le az asztalra, milyen dühös, disszonáns és felkavaró számok tucatjait írta. Na, akkor itt kezdődnek a bonyodalmak.

Sokaknak volt már az Argument-nél is a véleményük, hogy a Fugazi egyre jobban kezd popposodni (puhulni?) - és szó mi szó, ami dallamot ki lehetett hozni a Fugaziból azt ott kis is hozták -, ha azt vesszük, hogy azóta bő 4 év telt el így a váltás lehet akár ésszerű is, de mégiscsak furcsa, mintha kimaradt volna egy lépcsőfok. Mackaye döbbent volna meg a legjobban, ha 81-ben egy Minor Threat koncert után félrehívom, és lejátszom neki ezt a 12 számot. Elég csak abba belegondolni, hogy az MT nem másért oszlott fel, mint hogy a zenészek sokkal slágeresebb zenét akartak játszani (kb. olyat, mint a köcsög U2).

Ne is ugorjunk ilyen nagyot, 20 éve mi se tudtuk volna, mit fogunk csinálni (én például még folyékony voltam), lefogadom, mind megvetnénk mostani önmagunkat. Ha ilyen szemekkel vesszük boncasztal alá az Evens zenéjét, akkor már a néhány sorral feljebb említett „furcsa” jelzőt is kisatírozhatjuk. Ami a legfontosabb ezzel a zenekarral kapcsolatban, az az, hogy nekünk nem kell ellenkeznünk. Egyszer mindenki eldobhatja a csökönyös korlátjait, és végre rájöhet, hogy a zene a szórakozásra, kikapcsolódásra van, és ami jó, az tényleg jó!

Mackaye gitárjátéka még mindig felismerhetően egyedi, csak kevésbé disszonáns. Sokkal inkább letisztultabb, nem játszik többet, mint kéne, ezzel szemben a torzítót sem kapcsolja be. Egy ideje már tud énekelni is, ezt először be is bizonyítja néhányunk megdöbbenésére. Amy-nek is nagyon jó hangja van, viszont még amikor ketten énekelnek, akkor is vékony az összhatás, fel kell hangosítanom a zenét, hogy meg tudjanak győzni. Az ilyen dünnyögések meg inkább szebbé akarják tenni a világról alkotott képünket, mintsem lerántani a leplet az ádáz valóságról (ez ránk azért nem olyan veszésen hat, mert bármikor kikapcsolhatjuk az idegen nyelveket megértő képségünket). Mindez azért fontos, mert azt még ti sem gondolhattátok komolyan, hogy a hardcore/punk Luther Mártonja mondanivaló nélkül maradt! Mind globális, mind személyes problémák teret kapnak, a kormány gonosz erőitől, korrupt politikuson és a modern kor propagáló miniszterein át egészen a halál, párkapcsolatok témájáig. Amik nem éppen friss vagy újat mondó témák, de biztos van, akit nagyon foglalkoztatnak még ma is.

Összességében ez egy teljesen vállalható, okos poplemez, ennél viszont semmivel sem több. És mint ahogy a feketék elfelejthetnék a rabszolgaságot, mi is letehetnénk arról, hogy lesz egy második Minor Threat-ünk (sajnos).