Punk Portál - 2019. május 27.





 

Tes - People


Írta: Kobera
Feltöltötte: Dan
Ekkor: 2005. aug. 29. hétfõ - 22:41

Nos, gondolom Tes már nem nagyon szorul különösebb bemutatásra, annyit dicsérték már itt-ott, de azért vegyük át még egyszer. Tehát ő egy holland lány (tudjátok, a legális drogok, a piros lámpás negyedek és a fapapucsok hazájából), aki valami okból kifolyólag úgy gondolta, hogy Magyarországon (a gulyás, a betyárok és a pálinkák hazájában) fogja megváltani a világot. A ”People...” pedig az ő cédéje, amit a Non Stop Records adott ki. (Bár ez most mellékszál, de mindenesetre vicces, hogy a Non Stop Records logója büszkén hirdeti, hogy ”Specialised for Split Releases”, ez viszont nem az. Na mindegy, ez biztos csak egy kivétel, ami majd erősíteni fogja a szabályt.) Ezt a kiadót Mező barátom működteti, és tőle kaptam ezt a lemezt már vagy két hónapja, de megmondom őszintén, nem nagyon tudtam mit kezdeni vele. De mivel megígértem neki, hogy írok róla valamit, és a lelkiismeret furdalás lángjai is egyre hevesebben mardostak, csak rászántam magam e kritika megírására.
Szóval Tes nem csak holland, hanem punk is, emellett zenész, grafikus és költő, afféle művész alkat, ha valaki esetleg nem tudná. A lemezén nem túl meglepő módon a saját dalait adja elő, ami viszont már kevésbé megszokott, az az, hogy saját magát kíséri akusztikus gitáron és zongorán. Hogy ez jó-e vagy sem, azt mindenki döntse el maga, én meglehetősen szűklátókörű vagyok ezen a téren, nekem eleve gyanús minden banda, aki nem használja folyamatosan bekapcsolva a torzítót. Persze joggal merül fel a kérdés, hogy akkor ez mitől punk, hisz Bob Dylan is a saját dalait adta elő akusztikus gitáron kísérve, mégsem az.
Nos hát a válasz - Tes színtérhez való kötődése mellett - a szövegek. Legalábbis elvileg. És most ha nem haragszotok, tegyünk egy kis kitérőt. Annak idején, a punk és hardcore amerikai kibontakozásának idején - most a hetvenes évek végére, nyolcvanas évek elejére gondolok, nem pedig a Nirvana vagy a Green Day féle robbanásra - Thurston Moore (tudjátok a Sonic Youth bucifejű énekese) azt nyilatkozta, hogy ez gyakorlatilag olyan, mint egy ”nihilista hippi-mozgalom”. Idővel persze megjelentek a tudatosabb bandák, mint a Crass által inspirált anarcho-punk csoportosulások Angliában, vagy akár manapság a Propagandhi féle politikus vonal, így aztán központi szerepet kaptak az olyan témák is, mint a környezetvédelem, az állatok jogai, a vegetarianizmus és a többi hasonlóan fontos kérdés. Így persze ezek ellenzői egyre gyakrabban élhettek a ”hippi-punk” jelzővel (különösen, hogy manapság a világpolitika vonatkozásában is igen sok párhuzamot lehet húzni a hatvanas évek és napjaink között). Amiben viszont mindig is eltért a két irányzat, az a punkok sokkal radikálisabb megközelítése és a megfogalmazás módja közti különbség volt.
Na most ez a különbség hiányzik nekem Tes szövegeiből. Pedig olyan témákat érint, amik fontosak és megállják a helyüket, de én személy szerint nem szeretem, ha valami túl szájbarágós. Mert oké, az állatvédelem fontos dolog (ahogy a kiszolgáltatott emberek védelme szintén) és azt hiszem azért nagyrészt - Jennifer Lopez és Puff Daddy kivételével - mindenki tisztában van azzal is, hogy szőrmebundát viselni csúnya dolog, mivel ezért rengeteg állatot gyilkolnak le értelmetlenül, ráadásul kirívóan kegyetlen módon. De mivel ez a lemez csak egy meglehetősen szűk körhöz jut el, így a világra gyakorolt hatása sem túl nagy, érdemes lenne olyan témákat helyezni előtérbe, amelyekkel kapcsolatban ennek a körnek is jócskán lehetne újat mondani és kicsit javítani a hozzáállásán (akár az állatvédelem terén is). Mert ha csak azt nézzük, hogy mik azok a dolgok, amiket a ”célközönség” gondolkodásában lenne érdemes megváltoztatni, akkor azt hiszem, hogy a punkok szőrmebunda viselési szokásainak megreformálása elég hátul helyezkedne el ezen a képzeletbeli listán. És igen,nekem hiányzik a már emlegetett radikális megfogalmazás, én legalábbis sokkal jobban komálom az olyan megközelítést, hogy mondjuk - a témánál maradva - ”a szőrmebundákat viselőket nyúzzuk meg és a bőrükből készítsünk ruhát az állatoknak”, vagy valami ilyesmit.
De Tes nem ilyen, ő inkább az érzelmekre játszik (ami néhol, például a Lajkában egész jól sikerül is neki), így az egész lemezt uralja egyfajta világfájdalom érzése. Még akkor is, amikor nem erre lenne szükség. Ez leginkább az első számban zavaró (aztán lehet, hogy utána csak simán megszokom), mely a Murder in Genoa címet viseli és a meggyilkolt tüntetőről szól. De ahelyett, hogy összeszorulna a szívem és elkeseredett dühöt éreznék, a szöveget böngészve kábé ugyanaz a hatás, mint ha a Népszava erről szóló vezércikkét olvasnám. Lehet, hogy velem van a baj és egy érzéketlen tuskó vagyok, aki belül halott, mégsem hiszem, mivel például a hasonló témát boncolgató Tizedes meg a Többiek számot (a Csákó Tizi meghalt címűt, a Karel féle Nosztalgia egyvelegen is megtalálható) akármikor hallgatom meg, mindig bejön.
De hogy mégse legyek ennyire negatív, azért jó hogy már nekünk is van egy ilyen pol-beatbe oltott punk előadónk (mert hát ha ő punknak tartja magát, miért ne fogadnánk el, hogy az is?), reméljük legközelebb - mert tényleg remélem, hogy lesz legközelebb - sikerül egy kicsit jobban a realitások talaján maradni és aszerint közelíteni meg akár ugyanezeket a kérdéseket. És hogy valami igazán jót is mondjak, nagyon szép a lemez kivitelezése, én legalábbis odavagyok a papírtokos cédékért, még akkor is ha nem lehet rendesen betenni a cd tartóba.