Punk Portál - 2019. május 25.





 

Alap lemezek alap arcoknak 3.


Írta: Kobera
Feltöltötte: Dan
Ekkor: 2005. máj. 2. hétfõ - 20:39

Ugye ti sem gondoltátok komolyan, hogy az eddigi két részben bemutatott húsz lemez ismerete bárhol is elegendő lenne az alap arccá váláshoz? Ugye nem? Úgyhogy jöhet is a harmadik rész. Mint ahogy azt már említettük, a 77-es punk robbanás lendülete Nagy Britanniában a 80-as évek elejére igencsak elfogyott, így aztán punk rock terén a szigetország már nem sok izgalmas dolgot tudott felmutatni. (Persze történtek még ott nagy dolgok, de ezeket már a post punk, vagy a még ennél is rosszabbul hangzó new wave kategóriába szokták sorolni – erről majd valamelyik következő részben lesz szó bővebben.) A meghatározó zenekarok vagy az eredeti elveiknek hátat fordítva nagy kiadókhoz szerződtek, vagy egyre kommerszebb dolgokkal kezdtek kísérletezni. Így aztán a hithű punkok magukra maradtak és mivel más választásuk nem volt, megalkották a saját zenekaraikat, létrehozva ezzel a brit punk második hullámát. Ami a legnagyobb különbséget jelentette a 77-es bandákkal szemben, az – a tengerentúli hardcore bandákhoz hasonlóan – a lényegesen egyszerűbb és sokkal gyorsabb zene. Két nagy irányzat különböztethető meg: a folyamatosan politizáló anarcho-punk és az ennél jóval egyszerűbb gondolkodású lumpen punk vonal (ide sorolva az ekkoriban fénykorukat élő oi zenekarokat is). Ez alkalommal ennek a két stílusnak a képviselői kerülnek terítékre, és még mielőtt bárki is hiányolná az Exploitedet, szólok, hogy direkt nincsenek benne, hiszen amellett, hogy ki nem állhatom őket, már így is a világ egyik legtúlértékeltebb zenekara.


Adicts: Songs of Prais (1981)
AdictsAz Adicts két dologgal emelkedett ki a nem túl érdekes 80-as évekbeli brit mezőnyből. Egyrészt remekül keverték a Buzzcocks féle dallamos pop-punk elemeket az energikus oi zenével, mindezt némi teátrális előadásmóddal felvezetve. Így aztán debütáló lemezük (sőt, még az ezt követő Sound of Music is) bővelkedik a fogós, mondhatni slágeres dalokban. Másrészt pedig élen jártak a Clockwork Orange kultusz terjesztésében is, olyannyira, hogy Monkey névre hallgató énekesük még az ebben az időszakban – különösen az oi/street punk vonalon – cseppet sem jellemző sminkelésében is a könyvből készült Kubrik filmet követte. Kár, hogy a későbbiekben egy harmatgyenge new wave zenekarrá züllöttek.


Business: Suburban Rebels (1983)
BusinessA 80-as évek elején felbukkanó oi hullám egyik kulcszenekara (a 4 Skins, a Cock Sparrer és a Blitz mellett) a Business volt. Megvan itt minden jellemző stílusjegy ami csak kell: csontig lebutított punk zene, futball himnuszokat idéző refrének, valamint a proli származást erősen kihangsúlyozó súlyos angolsággal elővezetett szövegek. Ezek leginkább a munkásosztály mozgalmas mindennapjait mutatják be, melyben a fő szerepet természetesen az erőszak, a mértéktelen sörfogyasztás és a foci, na meg persze az ahhoz kapcsolódó huligánkodás játssza. No igen, csupa olyan macsó suttyóság amitől bármelyik érzékeny lelkű emo rajongót elfogja az undor, de mit csináljak ha ez nekem imponál? És noha az oi zenekaroknál hatványozottan fennáll a veszély (számomra legalábbis), hogy a harmadik számra unalomba fullad a lemez, a Business esetében erről szó sincs. Hatásukat mi sem bizonyítja jobban, hogy Real Enemy című számukat – többek közt – a Warzone is feldolgozta.


Crass: The Feeding of the 5000 (1978)
CrassRendkívül dühös hippik punk zenekara – talán így lehetne leginkább körülírni a Crass-t. Mint ahogy azt már a bevezetőben is említettem, a 80-as években elég jelentős szerepet játszott a brit anarcho-punk vonal. Nos ennek egyértelműen a Crass volt a legfontosabb zenekara, talán túlzás nélkül lehet állítani, hogy a stílus alapítói. Az ő esetükben a zene mindig is csak másodlagos szerepet töltött be – noha sokszor nagyon jól célba találtak a minimalista monotonitásukkal –, hogy a már elcsépelt közhellyel éljek (melyet legtöbbször a normális számok írására amúgy is képtelen kutyaütők szoktak mentségként hangoztatni) a zenét csupán az üzenet közvetítő eszközeként használták. Az üzenetre pedig igen nagy hangsúlyt fektettek. Radikális szövegeikben szó esett a kapitalizmus szinte összes bűnéről, kizsákmányolásról, szexizmusról, fegyverkezésről és háborúkról, a szervezett vallások ármánykodásairól, és még hosszan lehetne sorolni a listát. Érdemeik közt mindenképpen meg kell említeni azt is, hogy sokakkal ellentétben mindvégig az elveiknek megfelelően cselekedtek: kiadót és kommunát (ugye megmondtam, hogy hippik!) alapítottak, direkt akciókat szerveztek és egyéb csínytevéseket eszeltek ki a hatalom bosszantására. Ráadásul azt hiszem azokat az arcokat mindenképpen szeretni kell, akik a punk csúcs éveiben Punk is Dead címmel írnak számot, árulással vádolva benne a Pistolst és a Clasht, és úgy általában igen erős kritikával illetve ezt a mozgalomnak nevezett izét.


Discharge: Why (1981)
DischargeA Discharge neve mára fogalommá vált, elég csak a számtalan zenekarra gondolni akik mind az ő tiszteletükre választottak maguknak Dis-szel kezdődő nevet, de a nyolcvanas évek szinte teljes thrash metál vonulatára is hatással voltak (az a béna Metallica még fel is dolgozta őket). A Discharge munkássága a kezdetekben igazi letaglózó csoda volt, később sajnos csak kifáradt, bárgyú metál zene. Mondtam már, hogy véleményem szerint minden szólózó punk gitáros kezét tőből kéne levágni? Na, de a Why megjelenésekor még nem csináltak ilyen csúnya dolgokat, ez bizony a Discharge legjobb arcát mutatja. Korai munkáikat találjuk meg itt csokorba gyűjtve, a 10 inches Why-hoz hozzácsapva a zseniális Realities of War, a Decontrol és a Fight Back kislemezek. Végtelenül brutális, egy percet ritkán meghaladó hangdöfések, politikai és szociális problémákat taglaló szövegek. Persze nem kell itt politológiai mélységekre gondolni, ők megmaradtak a ”rohadékok elküldenek a geci háborújukba, hogy aztán ott megdögöljünk, miért nem baszódnak meg inkább” típusú megfogalmazásoknál. Akár tetszik, akár nem a Discharge egy meghatározó zenekar volt, ott a helye minden gyűjteményben.


G.B.H.: City Baby Attacked By Rats (1982)
G.B.H.A korszak egyik legemblematikusabb zenekara, felvértezve az összes kellékkel amire csak szükség lehet az igazi punk megjelenéshez: szegecselt bőrdzsekik, nyakig érő bakancsok, égnek meredő színes frizurák. Nos ezeknek a képregénybe kívánkozó figuráknak a zenéje is teljes összhangban van a megjelenésükkel, gyors, agresszív és végtelenül nyers kvinttologatást kapunk az arcunkba. Egyszerű arcok egyszerű zenéje, az ehhez illő egyszerű szövegekkel, időzített bombákról, patkányokról, beteg fiúkról, kurvákról és egyéb magvas gondolatokról. Ennek ellenére a G.B.H. első nagylemeze egy igazi kordokumentum, mondhatni alapmű, melynek a hatása a mai napig érezhető. Hogy ez jó e vagy inkább rossz, azt mindenki döntse el maga. Személy szerint én odavagyok ezért a lemezért, bármily érthetetlen is ez sokszor még a magam számára is. Kár, hogy a későbbiekben letértek erről az útról és ők is béna metál lemezeket kezdtek gyártani. Ennél már csak az a nagyobb kár, hogy nem tudták időben abbahagyni.


Partisans: Police Story (1983)
PartisansEz a lemez (mely eredetileg The Partisans címen látott napvilágot) lehet, hogy önkényes választásnak tűnik (meglehet, hogy az is), de mivel a Partisans tini korom egyik kedvenc bandája, nem lett volna szívem kihagyni őket. A zenekar 78-ban alakult, elsősorban a Clash hatására. Zenéjük azonban (bár néhol azért érződött a példaképek hatása) sokkal gyorsabb és vadabb volt, így a brit punk második hullámának egyik legerősebb csapatává váltak. Fénykorukban az Exploited legfőbb vetélytársának tartották őket, a két zenekar közt érezhető is volt egyfajta rivalizálás. És noha a Partisans minden tekintetben felülmúlta Wattiékat, legyen szó zenéről, vagy éppen a szövegek értelmi szintjéről (amiben a Ploited soha nem jeleskedett), mégis alulmaradtak. Míg vetélytársaikból szupersztárok lettek, addig ők szép csendben feloszlottak. Azért maradt utánuk néhány mini sláger, mint például a 17 Years in Hell, a Police Story, vagy az Elit Osztag által is feldolgozott I Never Needed You. Nemrégiben újra összeálltak, de maradtak továbbra is szigorúan hobbi zenekar. Talán jobb is így.


Rudimentary Peni: The EPs of Rudimentary Peni (1987)
Rudimentary PeniHa lenne igazság a Földön, akkor a nyolcvanas évek brit terméséből a Rudimentary Peni lenne a legnépszerűbb punk banda. De mint az köztudott, igazság nincs, az emberek pedig a legjellegtelenebb szarokért képesek a leginkább rajongani. Így aztán az sem meglepő, hogy a Rudimentary Penit is alig ismeri valaki. Most viszont itt a remek alkalom bepótolni ezt a súlyos hiányosságot. Kezdésnek meg is felel ez az album, mely a zenekar első két EP-jét tartalmazza, a 81-es Rudimentary Penit és a 82-es Farce címűt. Féktelen tempó, vad duhajkodás, megkínzott ének. Ezekkel a jelzőkkel lehet leginkább megközelíteni a Rudimentary Peni morbid világát, ami tökéletes összhangban áll a borítóikat díszítő beteges rajzokkal, melyek az énekes Nick Blinko nevéhez fűződnek. Ha kíváncsi vagy a hardcore tökéletes brit verziójára, akkor mindenképpen beszerzed. 23 szám 27 perc alatt – egy igazi mestermű! Későbbi munkáikkal azonban csak óvatosan – noha éppennyire zseniálisak, jóval nehezebben befogadhatóak, könnyen megakadhatnak a gyanútlan punkerek torkán.


Subhumans: From the Cradle to the Grave (1983)
SubhumansÉs itt egy másik nagy kedvenc. Vigyázat, most következik a világ egyik legidiótább stílus meghatározása: progresszív anarcho-punk. Oké, tudom, hogy nagyon hülyén hangzik, de ha felocsúdtatok a röhögésből (bevallom mikor először találkoztam ezzel a kifejezéssel nekem is beletelt egy kis időbe) és veszitek a fáradságot arra, hogy meghallgassatok egy Subhumans lemezt, ti is rájöttök, hogy végül is még ez áll legközelebb a valósághoz. A 80-ban startoló zenekar kezdetben csupán egy volt a sok Crass hatására alakuló anarcho-punk bandának, ám a 82-es bemutatkozó lemezük (The Day the Country Died) már magasan kiemelkedett a mezőnyből. Erősen politikus szövegeikhez (mégis milyen szövegei legyenek egy anarcho-punk bandának?) összetett, ám mégis sodró lendületű zene társult, melynek egyedi ízéhez nagyban hozzájárult elsőre felismerhető, visszhangos gitárhangzásuk és a gyakran felbukkanó, borult reggae hatásaik (melyek igazából későbbi zenekaraikban, a Culture Shockban és a Citizen Fishben kapnak még hangsúlyosabb szerepet). A számok nem éppen könnyen emészthetőek, nehéz fogódzkodót találni, cserébe viszont ötletes és meglepő zenei megoldásokkal találkozhatunk. Ezt némileg azért ellensúlyozza a frappáns, Dick művésznevet használó énekesük súlyosan suttyó, tipikusan brit kiejtése. Mindegyik lemezük telitalálat, de amiért mégis erre esett a választás, az a B oldalt teljesen kitöltő 16 perces címadó szám, amely hossza ellenére is remek. (Ebben az időben nem volt ritka az effajta próbálkozás, a Crass és a Conflict is csinált ilyet – úgyhogy ha valamelyik lurkó nem tudná, nem a NoFX Decline-ja volt az első ”punk-opusz”.)


U. K. Subs: Brand New Age (1980)
U. K. SubsUgye az öreg (és kissé megfáradt) Charlie Harper bandája nem szorul különösebb bemutatásra? Ő nem adja fel egykönnyen, a 76-os megalakulás óta képes újra és újra ismételni magát. Kétlem, hogy túl sokan lennének, akik még számon tartanák, hogy éppen hányadik lemezüknél is járnak, de ennek tulajdonképpen nincs is jelentősége. Ha az első három-négyet ismered, az olyan, mintha az összeset ismernéd, legalábbis nem maradtál le semmiről. De ezek legalább jók is voltak, amit a későbbiekben már nem minden esetben lehetett elmondani. A Brand New Age a Subs második lemeze volt, ami nekem személy szerint jobban tetszik mint az első, na meg ezen van a Warhead is. Meg az Emotional Blackmail, ami ez egyik kedvenc U. K. Subs számom.


VA - Punk and Disorderly (1981)
Punk and DisorderlyÉs végezetül jöjjön egy már fogalomnak számító válogatás. A ”Punk and Disorderly féle punk zene” kifejezést ízléstől függően egyaránt lehet pozitív és negatív értelemben is használni. Azon persze lehet vitatkozni, hogy a válogatáson szereplő zenekarok mennyire hordoznak művészi értékeket (már ha van egyáltalán bárkinek is effajta igénye), az azonban biztos, hogy ez a lemez átfogó képet nyújt a 80-as évek eleji brit lumpen punk vonalról. És akárhogy is nézzük, azt kell, hogy mondjam ez egy nagyon is klassz, – némi szentimentális nosztalgiával élve – szívemhez közel álló lemez. Van rajta egy csomó szuper sláger, éppúgy megtalálhatók rajta az olyan nagyobb hírnévnek örvendő bandák mint a G.B.H., a Vice Squad, a Peter and the Test Tube Babies, a Blitz, a Partisans és a többi, mint ahogy ízelítőt kapunk az olyan kevésbé, vagy egyáltalán nem ismert csapatokból is, mint például az Abrasive Wheels, a Chaos U. K., vagy a Disrupters. A Punk and Disorderly tökéletesen betölti azt a szerepet amit el lehet várni tőle, tüzetesen bemutatja az adott stílust, aztán majd mindenki eldönti, hogy mi az aminek jobban utána akar ásni. Végül is erre valók a válogatások, nem igaz?