Punk Portál - 2019. augusztus 18.





 

Alap lemezek alap arcoknak 2.


Írta: Kobera
Feltöltötte: Dan
Ekkor: 2005. már. 17. csütörtök - 21:30

Nem csalás, nem ámítás, itt a második rész. Előző alkalommal a 77-es brit punk robbanás legjavából csemegéztünk, de mivel ‘79 után Angliában a punk satnya divatbemutatóvá silányult – az elenyésző számú kivételtől eltekintve –, már nem sok érdekes dolog történt. Nem úgy az USA-ban. Különösen a Kalifornia környéki színtér volt erős, mivel itt már az olyan ‘77-ben startoló – erős angol befolyás alatt álló – bandáknak köszönhetően (mint például a Germs, a Dils, az X, vagy a Dickies) jelentős infrastruktúrája alakult ki a punk-rocknak. Innen indultak útjukra az első független kiadók, mint a Frontier, a Posh Boy és a Dangerhouse, az első punk fanzinek, a Flipside és a később már lemezkiadóként is funkcionáló Slash, valamint nagy segítséget nyújtott a KROQ rádió DJ-je, Rodney Bingenheimer is, aki műsorában rendszeresen játszotta a környékbeli punk zenekarok felvételeit. Idővel az államok egész területét elárasztották a fiatalok, akik a saját értelmezésük szerint újra élettel töltötték meg a punk-rock-ot. Véleményem szerint ez volt a legpezsgőbb, legizgalmasabb időszaka a punk történetének, és noha itt most csak tíz lemez szerepel, ennél jóval több olyan lemez és zenekar született aminek itt lenne a helye. De most érjétek be ennyivel.


Agent Orange: Living in Darkness (1981)

Agent OrangeEzt a bandát általában arról szokás ismerni (már ha ismeri őket valaki), hogy az ETA című szám nem más, mint az Agent Orange Bloodstains-ének a feldolgozása. Esetleg még azt is tudhatják páran, hogy az Offspring szintén tőlük nyúlta (ráadásul ugyanebből a számból) a Come Out and Play (Keep 'Em Separated) szólóját. Persze nem mondom, ez sem semmi, de azt hiszem ez az Orange Country-ból származó brigád ennél azért jóval többet érdemelne. Ez a lemez ugyanis egy gyöngyszem. A popos témákat összegyúrták a hardcore erejével és ezt olyan jól keverték a surf-rock dallamvilágával, ahogy azt a későbbiekben senkinek sem sikerült utánuk csinálni. Mindezt a vállalhatóság határain belül mozgó világfájdalommal telített szövegekkel tetézve. Sajnálatos módon még ők maguk sem voltak képesek ezt a csodát megismételni, későbbi lemezeik, bár korrektnek mondhatók, mégsem érik el ezt a szintet. Hiába, túl magasra tették azt a bizonyos lécet.


Bad Brains: Bad Brains (1982)

Bad BrainsA Bad Brains kapcsán először is azt kell leszögezni, hogy ha valaki nem ismeri őket az természetesen szégyen, de korántsem akkora mint ha ismeri és nem szereti. A zenekart 79-ben alapította négy fekete srác (a közérthetőség kedvéért nevezhetjük őket afro-amerikainak, vagy esetleg niggernek is) Washington, D. C.-ben. Eredetileg jazz zenésznek készültek, azonban a Sex Pistols, a Damned és a politikusabb reggae zenekarok hatására hamar letettek erről. És milyen jól tették. Egyedi, első hallásra felismerhető hangzásuk legfőbb védjegyét Dr. Know őrült riffjei és a nyaktörő tempók mellett, egyértelműen HR bizarr énekstílusa jelentette. A 82-es debütáló, először csak kazettán kiadott (később más borítóval, Attitude: The Roir Session címen CD-n is megjelent) albumukon szinte az összes alapmű megtalálható: Sailin’ On, Attitude, Banned in D. C., Pay To Cum, Right Brigade, de tulajdonképpen a lemez bármelyik dalának a címét ide lehetne biggyeszteni. Jellemző volt rájuk, hogy a lehető legtermészetesebb módon szakították meg időnként az egy-két perces darálásaikat, egy-egy végtelenül hosszúnak tűnő, belassult reggae dallal. Idővel egyre jobban beleásták magukat a rastafari vallásba, ráadásul a nyolcvanas évek végére a lendület is elfogyott, az I Against I utáni lemezeikre még a legnagyobb jóindulattal is csak a felejthető jelző illik. A korrektség kedvéért azt még meg kell említeni, hogy – rastáknál cseppet sem meglepő módon – a Bad Brains-ről is terjeng jó pár homofóbiával kapcsolatos történet, méghozzá nem is alaptalanul. Na, de egy ilyen nagyszerű bandának még ezt is el lehet nézni, nem igaz?


Black Flag: Nervous Breakdown (1978)

Black FlagEgy korszakalkotó kislemez egy korszakalkotó zenekartól. Négy szám öt perc alatt, ez azért már valami. A gyors zenének és a rövid számoknak igen prózai oka volt, ahogy azt Greg Ginn, az együttes agya (a Nervous Breakdown-on mind a zene, mind a szövegek az ő nevéhez fűződnek) elárulta: igyekeztek a lehető legtöbbet és legkeményebben játszani az alatt a nem túl hosszú idő alatt, ami a korai fellépések végét jelentő, rendszeres rendőri beavatkozás előtt megadatott. Sokan mondták, hogy ez a lemez alapjaiban változtatta meg az életüket, hogy csak két illusztris személyt emeljünk ki, mindjárt ott van, Ian MacKaye, valamint a Black Flag későbbi énekeseként ismertté vált Henry Rollins. Itt azonban még Keith Morris üvölti ki a lelkét, teljes odaadással és némi Johnny Rottenes flegmasággal. A zenében itt még nyoma sincs a későbbi metál és jazz hatásoknak, ez kérem vegytiszta punk zene a javából. Bármilyen irányba is mentek később, ez a kislemez olyannyira összefonódott ennek a Hermosa Beach-ről származó bandának a nevével, hogy nem lehet különválasztani a kettőt. Egy igazi klasszikus, hogy a már így is egyre kínosabb ömlengést fokozzam kicsit, ez a lemez nem más mint a tengerentúli punk/hardcore alapköve – a Nervous Breakdown nélkül aligha lehetne ilyesmiről beszélni. Ha mindez még nem volna elég, akkor tegyük hozzá, hogy ez volt a Greg Ginn által alapított SST Records első kiadványa is, ahol később olyan nagyszerű zenekarok készítették a lemezeiket, mint a Hüsker Dü, a Minutemen, a Sonic Youth, vagy a Dinosaur Jr. Na, de róluk majd egy későbbi részben még úgyis lesz szó...


Circle Jerks: Group Sex (1980)

Circle JerksA szintén Hermosa Beachről induló zenekart a Black Flag-ből éppen kiszállt énekes, Keith Morris és a Redd Kross gitárosa, Greg Hetson (aki azóta már a Bad Religion kis, kopasz gitárosaként vált szupersztárrá) alapította 1979-ben. A klasszikus Black Flag féle vonalat követték, csak éppen a tempót még jobban odatették, melynek eredményeként egy igazán kemény lemezt készítettek, ami az azóta eltelt negyed évszázad távlatából is tökéletesen megállja a helyét. Azonban azt nem szabad elhallgatni, hogy a 14 számot tartalmazó, 16 perces lemezen a Wasted című számot aljas módon a Black Flagtől nyúlták le. (Ennek – és egy lefújt graffittinek – eredményeként született később a Black Flag „You Bet We’ve Got Something Personal Against You!” című száma.) Pedig igazán nem lettek volna az ilyen nem túl erkölcsös módszerekre rászorulva, hisz a többi dal sem marad el egy cseppet sem. Elvégre akik olyan örökérvényű darabokat képesek kreálni, mint a Live Fast, Die Young, a Beverly Hills, a World Up My Ass vagy éppen az As Friends Rust által is feldolgozott Operation (hogy csak a legnagyobb slágereket emeljem ki és ne soroljam fel a teljes track listet, noha mindegyik dal megérdemelné, hogy külön megemlítsük) igazán jól meg tudnak állni a saját lábukon.


Dead Kennedys: Plastic Surgery Disasters (1982)

Dead KennedysKétlem, hogy lenne itt olyan aki ne ismerné a Dead Kennedys-t. Ha esetleg mégis, akkor annyit mindenképpen érdemes elmondani, hogy a zenekar 78-ban alakult San Franciscóban, és provokatív névválasztásukkal, valamint még ennél is provokatívabb, erősen politikus szövegeikkel hamar a kormány és az egyházak legfőbb ellenségévé váltak. A Dead Kennedys legjobb lemezeként általában mindenki a debütáló Fresh Fruit for Rotting Vegetables-t emlegeti, ami részben igaz is, hiszen egyértelműen azon találhatók a legnagyobb slágerek, azonban szerény véleményem szerint a Plastic Surgery Disasters mégis megelőzi, de legalábbis fej fej mellett halad vele. Az első lemeznél jóval emészthetetlenebb (talán a legnehezebben befogadható Kennedys album), valószínűleg azért mert itt engedték leginkább szabadjára a kreativitásukat. Bátran elkalandoznak a hagyományos dalszerkezetektől, felhasználják a szó legnemesebb értelmében vett zaj minden formáját, az eredmény pedig pályafutásuk legizgalmasabb lemeze. Ráadásul a cd változat még a 81-es In God We Trust, Inc. című, hiperaktív kislemezt is tartalmazza, úgyhogy egy igazi főnyeremény. De ha rám hallgattok, azért mindenképpen beszerzitek a Fresh Fruits...-ot is, sőt, a legjobb, ha a Kennedys-től mindent. Nem fogjátok megbánni.


Descendents: Milo Goes To College (1982)

DescendentsMíg Jello Biafra a Dead Kennedys élén nagy vehemenciával támadta Reagen-t, és mélyen belemászott a politikába, addig Milo Aukerman a 79-ben, Los Angelesből induló Descendents-el sokkal prózaibb problémákat érintett. Olyasmiket, mint például a csajok, a kaja, az őket csesztető seggfejek és úgy általában azok a dolgok amik a maguk fajta tinédzserek életét befolyásolják. Hisz nem nehéz belátni, hogy egy kamasz gyakrabban kerül összetűzésbe a szüleivel, mint mondjuk a kormánnyal, vagy a CIA-vel. A zene is ennek megfelelő: gyors és erőteljes, ám cseppet sem befelé forduló. Valami olyasmiről van szó, mintha a Buzzcocks hardcoret játszana. Egyszerűen lehengerlő. Sokan próbálták már (és próbálják a mai napig) utánuk csinálni, de azóta sem sikerült senkinek ilyen jól egyensúlyoznia a pop és a hardcore határán.


Fear: The Record (1982)

FearAhhoz, hogy a korai L. A. hangzásról átfogóbb (még ha messze nem is teljes) képet kapjunk, akkor a már említett Black Flag és Circle Jerks mellett mindenképpen szót kell ejteni a Fear-ről is. A zenekar a punk első hullámával, 1977-ben indult, első kislemezük 1978-ban látott napvilágot, azonban az első nagylemez csak 1982-ben jelent meg a korszak legendás kiadójánál, a Slash-nél. Ekkora már a durvaságuknak és a koncertjeiken hatványozottan jelen lévő erőszaknak köszönhetően jelentős hírnévre tettek szert. Nem beszélve arról, hogy sok kutyaütő punk zenekarral ellentétben a hangszereikkel is remekül bántak. A Fear nem akarta megváltani a világot, még csak nem is a munkásosztály sanyarú sorsa foglalkoztatta őket, mindössze egyetlen dolog lebegett a szemük előtt (a sör mellett persze): a lehető legtöbb embernek felbaszni az agyát. Gyakorlatilag mindenki a célpontjuknak számított, náluk aztán nem volt semmi politikailag korrekt udvariaskodás. (A Decline of Western Civilization egyik legjobb jelenete például, mikor a koncerten némi kedélyes buzizás után kibontakozó verekedés hevében lerúgják a színpadról azt a nagypofájú picsát – mindez még az előtt, hogy a zenekar akár egy hangot is játszana. Micsoda rock-történeti pillanat!) Ennek megfelelően a The Record nem más mint maga a lemezre préselt gyűlölet. Érdekes adalékként érdemes megjegyezni, hogy a később drog túladagolásban elhunyt humorista, John Belushi (James Belushi bátyja) is a zenekar nagy rajongója volt, olyannyira, hogy még egy tévészereplést is összehozott nekik a Saturday Night Live-ban ‘81 Halloweenjén.


Minor Threat: EP (1981)

Minor ThreatA Bad Brains mellett a washingtoni színtér másik kulcs zenekara. Sőt, talán nem is nagy túlzás azt állítani, hogy a Minor Threat (és különösen Ian MacKaye) maga a D. C. hardcore. Zseniális zene, tanítani való szövegek, példaértékű hozzáállás. És még egy szó: DÜH. Így, csupa nagy betűvel. Ha ez a nyolc szám ami a Minor Threat első kislemezén található nem mond neked semmit, akkor azt hiszem súlyos lemaradást kell pótolnod. Ez a lemez legalább olyan fontos, mint a Pistolstól a Nevermind. Szerezd be, vagy add fel!


Social Distortion: Mommys Little Monster (1983)

Social DistortionIsmét egy meghatározó banda, természetesen Los Angelesből, méghozzá Orange Country-ból. A zenekart a különösen macsó heroinfüggő, Mike Ness alapította 1978-ban Frank és Rikk Agnew-al, ám ők hamar lepattantak mellőle, hogy útjára indítsák a szintén idekívánkozó, ám most helyhiány miatt kimaradt Adolescents-t. Részben a tagcseréknek köszönhetően (meg hát ugye a heroin is elég időigényes hobbi) ‘83-ig várni kellett az első nagylemezre. Gyakran mondják, hogy a punk rock az új idők népzenéje. Ez a Social Distortion-re fokozottan igaz. Dühös és nyers, rock’n rollba oltott punk zenéjük már a kezdetektől jó adag (az idő múlásával egyre több) country elemet használt fel. Ráadásul Mike Nessnek sikerült az ami ebben a szakmában keveseknek: szépen megöregedni. Bár egyre visszafogottabb lemezeket készített, a mai napig aktív és bármit is csináljon, az eredmény mindig vállalható és hű az eredeti névhez. És ez azért nagy dolog ám.


T.S.O.L.: Dance With Me (1981)

T.S.O.L.Szintén egy ‘78-ban induló zenekar, szintén L. A.-ből. A Jack Grisham nevéhez köthető brigád első nagylemezén a szokásos Fuck Reagen típusú szlogenek helyett a klasszikus horrorfilmeket idéző szövegekkel találkozhatunk, egészségesen suttyó tálalásban. Azt hiszem ha horror-punk-ról esik szó mindenkinek egyből a Misfits neve ugrik be, ám hasonlóság itt csak a szövegvilágban fedezhető fel. A T.S.O.L. nagyszerűen keverte zenéjében a hardcore-punk erejét a gótikus zenék sötét hangulatával és dallamaival. Az eredmény pedig egy kivétel nélkül szuper dalokból álló nagylemez. Ki tudna a Code Blue-nál fogósabb számot írni a nekrofíliáról? Kár, hogy a későbbi lemezeik meg sem közelítik ezt a szintet, ám mindez cseppet sem von le a Dance With Me értékéből.