Punk Portál - 2019. május 23.





 

Alap lemezek alap arcoknak 1.


Írta: Kobera
Feltöltötte: Dan
Ekkor: 2005. már. 6. vasárnap - 14:48

Azt gondolom már mindenki tudja, hogy ki az a Dá és, hogy milyen őrült a koncerteken. Valószínűleg akik rendszeresen olvassák a Portált már azt is tudják, hogy mi az a Tsunami Bomb, és, hogy ki az az Agent M, azon kívül persze, hogy ő Dan zsánere. Viszont félek, hogy azt már jóval kevesebben tudják, hogy ki volt TV Smith, vagy Pete Shelley. Hogy orvosoljuk ezt a hibát, álljon itt tíz lemezismertető, hogy tudjátok mik azok a lemezek amit mindenkinek ismerni kell ahhoz, hogy alaparc lehessen. Első körben a klasszikus, hetvenes évek végi brit termést vesézzük ki, meglehetősen szubjektíven válogatva, így aztán ne csodálkozzon senki, hogy nincs itt a Stranglers-től a Rattus Norvegicus, még ha itt is lenne a helye. Vigyázat, ez egy sorozat lesz.


The Adverts: Crossing the Red Sea With the Adverts (1978)

AdvertsAz Adverts debütáló lemeze egyike a punk apró csodáinak. Elsőre sikerült összehozniuk egy több mint 25 év elteltével is időtálló lemezt. Ráadásul olyan fogós dalokkal telepakolva amik első hallásra megragadnak és jó ideig nem is eresztenek. Nagyon dallamos zenét játszottak, azonban az énekes TV Smith borús szövegeinek és szomorkás orgánumának köszönhetően mégsem annyira poposat, mint például a Buzzcocks. A zenekar másik kulcsfigurája a basszusgitáros lány Gaye Advert volt, aki már csak dekoratív megjelenésével is nagyot lendített a zenekar népszerűségén. Még időben eltűntek, hogy legendák maradhassanak, és noha az áttörő siker el is kerülte őket, az olyan örökérvényű slágerek mint a Bored Teenagers, a No Time To Be 21, a nemrégiben a gyilkosról készült, az HBO-n is vetített film betétdalaként is feltűnt Gary Gilmore’s Eyes, vagy éppen a himnikus One Chord Wonders elég kárpótlást nyújtanak ezért.


Buzzcocks: Singles Goin Steady (1979)

BuzzcocksHa már slágerekről esett szó, akkor a punkban aligha létezett a Pete Shelley-nél nagyobb slágergyáros. Ha pop-punk, akkor Buzzcocks. Ha pedig slágerek, akkor ugye kislemez. Itt pedig minden adva van, a Singles Goin Steady ugyanis a 75-ben alakult manchesteri brigád kislemezeit gyűjti csokorba. A Buzzcoksnak mindig is a kislemez volt a fő erőssége (ahogy ez a punk egészéről is elmondható), úgyhogy ez egy gyakorlatilag hibátlan válogatás. Ultradallamos, feszes tempójú számok, kellő kreativitással megspékelve és zseniális szövegek. Szövegeikkel mindig is kilógtak a kortárs punk bandák táborából, hiszen azon kevés zenekar közé tartoztak akik egyáltalán nem zárkóztak el a szerelemmel kapcsolatos témáktól – sőt! –, még ha meglehetősen egyedi megközelítésből is ábrázolták azt. És most őszintén, ki tudna az Orgasm Addict-nél jobb számot írni a maszturbálásról? Azért azt se felejtsük el megemlíteni velük kapcsolatban, hogy az ő nevükhöz fűződik az első független lemez kiadása is, ezáltal az első lépés a DIY (gyk. „Csináld magad”) etika kiteljesedéséhez.


The Clash: The Clash (1977)

The ClashA Clash első lemeze nem hiszem, hogy különösebb bemutatásra szorulna. A 77-es évfolyam osztály elsői, ez nem is vitás. A punk lemez – legalábbis számomra. Egytől egyig remek dalok, nyers erő, fiatalos lendület és egy kis flörtölés a feketék zenéjével. A későbbiekkel ellentétben itt még nem aggasztotta őket a nicaraguai Sandinisták sorsa, sokkal inkább a saját tyúkszaros életük, ezáltal a zseniális szövegekben boncolgatott problémák sokkal személyesebbek és közérthetőbbek, mondhatni könnyebb azonosulni velük. Még csak annyit, hogy aki teheti inkább az eredeti, angol kiadást szerezze be, mert bár csak néhány számmal különbözik a 79-es amerikai verziótól, ez mégis pont elég ahhoz, hogy valamivel jobb legyen. Bár tudjátok mit? Szerezzétek be mind a kettőt! London ég, égjen a világ!


The Damned: Machine Gun Etiquette (1979)

The DamnedA 77-es, nem rossz, de még elég kiforratlan Damned Damned Damned című debütálás és az azt követő igen gyengécske Music For Pleasure után, harmadik nekifutásra már sikerült egy igazi klasszikus albumot letenni az asztalra. Ez pedig a Machine Gun Etiquette című lemez. A Captain Sensibile, Rat Scabies és a drakula smink úttörőjeként számon tartott Dave Vanian nevével fémjelezhető csapat (a tisztesség kedvéért azért említsük meg a lemezen basszusozó, a Saints-ből átvett Algy Ward-ot is) mindig is inkább egy zajos rock zenekar volt, mint a szó klasszikus értelmében vett punk banda. Azért gyorsan tegyük hozzá azt is, hogy ekkoriban szerencsére még nem is voltak olyan szűkre szabva a punk határai mint ma, az eredetiség fontosabb volt a kötelező stílusjegyeknél. Na, de kit érdekelnek a skatulyák az olyan dalok hallatán, mint a Love Song, az I Just Can’t Be Happy Today, vagy a Melody Lee? Na ugye. Később aztán csináltak egy sor feledhető lemezt, feloszlottak, újjáalakultak, ahogy az már lenni szokott, de bármennyire is igyekeztek nem sikerült lerombolniuk azt amit a kezdetekkor megalapoztak. És ez azért csak jelent valamit.


Elvis Costello: My Aim is True (1977)

Elvis CostelloHogy került Elvis Costello a punkok közé? Hát hova máshova kerülhetett volna? Hiszen annyira különbözött a kor pop zenéjétől, hogy teljesen természetes módon fogadta be ez a közeg. Bár zenéje elég távol állt a kor punk bandáitól, éppen annyira leegyszerűsített, minden cicomától mentes volt. Rafinált szövegek, egyszerűen megírt, melankolikus dalok, a lehető legkülönbözőbb hatásokból merítve, a pop-tól, a füstös bárzenén és a reggaen át, egészen a klasszikus rockabilly témákig. Mindezt egy teljesen eredeti, egyből felismerhető eleggyé gyúrva. A legjobb stílus-meghatározást Szőnyei már ellőtte Az új hullám évtizede című könyvének első részében, ennél jobban úgysem lehet körülírni: „szubverzív pop - kellemesen fogyasztható popzenébe csomagolni felforgató gondolatokat”. Ráadásul ezen az első lemezen található a kedvenc Costello számom, a Watching the Detectives is.


The Jam: In the City (1977)

The JamIsmét egy határeset. A Jam első lemeze valahol félúton helyezkedik el a Clash és a Who között (a későbbiekben egyre inkább a Who felé közelítettek). Ismét divatba hozták a fekete öltönyt, a robogókat, a ballonkabátot és úgy általában a mod szubkultúrát. Azonban nem csak az öltözködésüknek volt ekkora hatása, hanem a zenéjüknek is. Egyszerre táplálkoztak a punk energiájából és a hatvanas évek zenei világából. Meg volt bennük a fejlődés lehetősége és nem féltek élni is vele. Társadalomkritikusak voltak, de hiányzott belőlük a punk nihilizmusa. Ráadásul az otromba Exploited még otrombább énekese rendszerint nekik címezte a Fuck a Mod című számot ezzel is szítva a gyakran véres összecsapásokba torkolló feszültséget a punkok és a modok között. Ha másért nem, már csak ezért is szeretni kell őket. Amellett persze, hogy ez egy nagyszerű lemez.


Rezillos: Can't Stand The Rezillos (1978)

RezillosKevés virgoncabb banda működött ebben a korszakban, mint a Rezillos. Ez a három srácból és két lányból álló csapat a punk egy vidámabb arcát mutatta meg. Valami olyasmiről van szó, mintha a Ramones-ben még több lenne a klasszikus rágógumi zenéből, kicsit felpörgetnénk a tempót és mindezt a kedvenc rajzfilmfiguráink adnák elő. Csak úgy feszül az energia ebben a lemezben, kellő arányban váltogatják a férfi és női éneket, szuper dallamaikból pedig még mindig sokan elég szépen megélnek. Azért a sikerből nekik is kijutott egy szelet: az ügyes címválasztásnak köszönhetően a Top of the Pops című számukkal sikerült bekerülniük az azonos című műsorba.


Sex Pistols: Nevermind the Bollocks (1977)

Sex PistolsOké, most lehet jönni azzal, hogy mit csináltak azóta, nem érdekel. Lehet jönni azzal is, hogy a Pistols csak szimplán Malcolm McLaren svindlije volt, de ezen rágódni pont ugyanolyan felesleges, mint, hogy mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás. Ami viszont száz százalékig biztos, az az, hogy ez a lemez az első számtól az utolsóig tökéletes. A Sex Pistols egyszerűen megkerülhetetlen. Gyökeresen felforgatta az egész zenei világot, hatásuk a mai napig érezhető. Akinek nem kezd el hevesebben verni a szíve a Holidays in the Sun hallatán, az egy balfasz, és mint ahogy a lemez címe is mondja, velük nem kell törődni.


Stiff Little Fingers: Inflammable Material (1979)

Stiff Little FingersÉszak-Írország válasza a Clash-re. A belfasti punkok épp olyan felpörgetett, politikus punkot játszottak, mint a Clash a korai korszakában. Ráadásul ugyanolyan jól. Nem csoda, hogy a Dropkick Murphys is fejet hajtott előttük egy feldolgozás erejéig. És hogy még erősebb legyen a Clash-el való párhuzam, a Stiff Little Fingersnél is megvolt a reggaehez való vonzódás, ezt bizonyítja a Johnny Was című Bob Marley szám feldolgozása is. De még mielőtt valaki azt hinné, hogy egy béna Clash kópiáról próbálok itt örömódákat zengeni, szögezzük le gyorsan, hogy itt erről szó sincsen. A SLF ügyesen meg tudott állni a saját lábán, ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy rögtön az első albumra rákerült a két legnagyobb slágerük, az Alternative Ulster és a Suspect Device is.


X-Ray Spex: Germ Free Adolescents (1978)

X-Ray SpexAz X-Ray Spex-nek egy lemezzel sikerült elérni azt amire sokaknak egy egész életmű is kevés: maradandót alkotni. Zenéjük egyedi ízét a fogszabályzós, vállaltan anti-nő Poly Styrene hisztérikusan éles hangja és az ahhoz tökéletesen illeszkedő szaxofon adja, melyek mániákusan feszes alapokra illeszkednek. Szövegeik igen sötét képet festettek, a direkt társadalomkritika helyett inkább egy rideg, művi világot ábrázoltak, mely nem is állt olyan távol a valóságtól. Az Oh, Bondage Up Yours című szerzeményükkel pedig Poly Styrene egyike lett az első rock-feministáknak. A zenekar feloszlása után csinált még egy két visszafogott szólólemezt, majd teljesen visszavonult és Krisnásnak állt.